Dita's Diary

Ülsz és gondolkozol az élet dolgain. De mégis mi az az élet? Mitől lesz valami képes gondolkodni? Egyáltalán mi az, hogy gondolkodni? Kérdések sokasága, válaszok mértéktelen hiányával ízesítve. Ahogy az ujjaimmal leütöm a gombokat, furcsa érzetem támad. Vajon miért teszem? Mi értelme annak, hogy gombok sorozatos lenyomásával állítólagos szavakat alkotva mondatfüzéreket szőve „írok”. Elbambulok, csak a képernyőt nézem. Keresem a megoldást. De mégis milyen megoldást? Létezik egyáltalán olyan? És én létezem valójában? Mitől lesz valami élő? Mi tesz egy élettelen húscafatot lélegző, érzelmekkel teli lénnyé? Honnan tudjuk, hogy éppen mit érzünk? Ki mondta meg, milyen a boldogság, a keserűség, a szerelem érzete? És aki először érezte ezeket, honnan tudta, mit is érez akkor. Még mindig sok a kérdés, még mindig nincs egyetlen épkézláb válasz sem. Tovább kutakodom. Még mindig írok. Nem lankadok, szüntelen harcolom, mert tudnom kell. Meg kell értenem. Éreznem kell. Muszáj. Muszáj… vajon miért muszáj? Miért érzem azt, hogy meg kell értenem? Istenem, minden egyes gondolat egy újabb kérdést szül, amelyek újabbakat és újabbakat teremtenek. Sosem lesz vége. Soha. Végtelen, kegyetlen kelepce. Egy sötét verem, csúszós, nyálkás fallal. A kiút lehetetlen. Arra van ítélve az elme, hogy örök tudatlanságban sínylődve, megfeledkezve a fontos dolgokról, eltorzított világban töltse el a kiszabott időt, hogy aztán… Aztán ki tudja, mi történjen vele… Talán a legnagyobb megválaszolatlan kérdés. És mi lesz aztán? Keserédes sugallat fut át az agyamon. Sok mindent képes elhitetni magával az ember. Elhiszed, hogy helyes, amit teszel, elhiszed, hogy tenned kell a dolgod, hogy meg kell felelned a társadalom mocskos normáinak. Pedig nem kell… Tudod, miért teszed mégis? Mert félsz. De ne aggódj, én is félek. Mindannyian félünk. Legalábbis nagy részünk. Akik nem, azoka elmebetegeknek hívod, a világ söpredékének. A gonosznak, a csúfnak… Ki milyen jelzőt használ. Valójában ők azok, akik igazán szabadon élnek. Meg merik látni azt, amitől te megijedsz. Ami mikor szembe jön veled az utcán behunyod a szemed. Elszaladsz előle. Azt hiszem, nem kellene így cselekednünk, de ezt nevelték belénk. Légy tisztességes, ne szegd meg a szabályokat, élj tudatosan… Csak épp arról felejtettek el szólni, hogy ezáltal megölöd önmagad. Elveszed magadtól az egyetlen dolgot, ami még számíthatna, a szabadságot. Egy börtönben élünk, egy ketrecben, melynek láthatatlan falai egész életünkben fogva tartanak. Sokunk észre sem veszi. Sokunk elégedett a pórázzal melynek távhossza a bizonyos mértékeken belül tartja. Melynek szíja a nyakuk köré fonódva lassan, folyamatosan préseli ki az utolsó leheletnyi szuszt is a meggyötört tüdőből. Sajnálom őket. Sajnálom magam. Ketrecben élek, ugyanolyan báb vagyok, mint bárki más. Tudom, mégsem teszek ellene. Túl erősek, hiába küzdök ellenük, sosem győzhetek. Talán az lesz a legjobb, ha ostobaságot színlelve elfordítom a fejem és teszem, amit tennem kell. Beállok a sorba és nézem, ahogy az életem kifolyik a kezeim közül. Vagy megtehetem, hogy felállok és üvöltök. A pofájukba üvöltöm, hogy ennyi volt, nem csinálom tovább. Még nem döntöttem el, melyik oldalhoz tartozom. Vajon a nyápic, piskóta seggű puhányok közé, akik egy porszemet is képtelenek arrébb fújni? Vagy ahhoz az oldalhoz, ahol nem számít ki vagy és honnan jöttél, ahol mindenki egyenlő és ahol a szabályok csupán értelmetlen foszlányként jelennek meg? Nos, előbb utóbb úgyis kiderül. Remélem, hogy így lesz, még mielőtt a játék véget érne…