Ezt pár perce firkantottam...gondoltam kiteszem ide is, mert miért ne...
Csak ülsz a székben. Nem tudod, mit higgy. Hagyd, hogy elragadjon az álom vagy küzdj a valóságért. Mindkét világot szereted, de nem tudsz választani. Mindkét világban szeretnél élni, de érzed, hogy csak az egyikben létezhetsz igazán. Ha a valóságot választod, akkor talán a valódi dolgokkal fogsz törődni. Itt és most élni. Ha azonban az álmok világára voksolsz, képes leszel alkotni. Boldogan és önfeledten alakíthatod életed. Elhiheted, hogy minden rendben és nincs, ami bántana. Vámpírok, boszorkák, sötétség, gyertyák, középkori ruhaköltemények. Mind a tiéd lehet, mindet birtokolhatod… De vajon megéri? Megéri feladni a valóságot és az álmokba menekülni? Nem kellene inkább a valósággal harcolni, s amennyire lehetséges megvalósítani az álombéli kreációkat? Kérdések sokasága, melyekre jelenleg nem lehet választ adni. Talán majd évek múlva, ha már több tapasztalat, hiba és sikerélmény tarkítja tarsolyunk. Addig pedig nem marad más, mint élni az álmokat és álmodni a valóságot.
És hogy ne legyen olyan rövidke ez a bejegyzést, itt egy másik kis szösszenet...
A grafitlány és a csöppnyi város
Egy késői délutánon Amy íróasztala fölött görnyedve ült. Homlokán apró ráncok sorakoztak, jelezve, a művésznő ismét alkot. Amy egy fiatal lány volt, ki arról álmodozott, egyszer ő is elismert művésszé válhat. Szabad idejében legtöbbször rajzolt. Úgy érezte, a vonalak sokaságával kifejezheti örömét, bánatát, egyszóval az életét. Nos, így történt ez, azon a bizonyos napon is. Az érintetlen hófehér papírlap valóssággal elcsábította őt. Keze szinte irányítás nélkül végezte dolgát, s a kusza vonalak, egyre inkább egy lányra hasonlítottak. Hosszú fekete haja eltakarta arcának felét, ám egy könnycsepp szinte gyémántként csillant meg szemének sarkában. Pár perc múlva a lány mellett megjelent egy csöppnyi város, mely egyedül szomorkodott a messzeségben. Lassanként beteljesedett az ihlet, s a rajz hercegi pompában tündökölt. Amy az órára pillantott. - Istenem, milyen késő van. Nem sokkal később, már ágya bársonyos ölelését élvezve, mély álomba merült. Eközben a grafitlány elindult a városka felé. Hercegnőként vonult a gyenge pázsiton, talpát selyemként kényeztette a friss méregzöld fű. Hajával a pajkos szél játszadozott, míg arcáról a nap huncut sugarai szárították fel a gyémántcseppet. Aprócska mosoly tudatta, az eddigi fájdalom, - melynek súlyát teremtője helyezte gyönge vállaira- már rég a múlté. Azonban ahogy közeledett a város széléhez, az idő egyre zordabbá vált. A szél, ki eddig játszadozott, most kegyetlenül állta útját. A nap sem mosolygott már, sugarait egy hatalmas felhő zárta börtönbe. A grafitlány – bár lénye egészében reszketett- mégsem adta fel, s küzdött tovább. A városba érve, a boldogság teljes hiányát látva sétálgatott. A házak romosak, s ridegek voltak. Minden a puszta bánatot árasztotta. Bátortalan lépeseket téve haladt egyre beljebb és beljebb. Az utca végén megpillantott egy angyalt, ki törött szárnnyal ült egy padon. Szeméből gyémántcseppek helyett vérvörös könny hullt, mely befestette arcának halvány bőrét. A lány leült az angyal mellé, majd vékony kezével végig simította annak szárnyát. Az égi tünemény ekkor felállt, s üres szavak helyett, megszorította a lány kezét, kitárta hatalmas szárnyait, s elrepült. Az ég kitisztult. A fekete felhők börtönének rozsdás láncait mosolyogva törték át a nap sugarai. A fű ismét életre kelt, s a város újjászületett. A grafitlány elhagyta a várost. Útján újból a melengető nap, a méregzöld fű, s a játékos szél kísérte. Ám ahogy a várost ismét oly csöppnyiként látta, megállt. Amy ekkor felébredt. Belső késztetéstől gyötörve felkelt, leült asztalához, s maga elé vette művét. Majd megdöbbenten látta, a könnycsepp eltűnt, s a grafitlány, - ki oly bús volt- szívből jövő mosolyával tölti ki a fehér vászon minden apró négyzetét.
