MP3 nélkül nincs élet

 

Egy kis kütyü, ami a szívedhez nő. Ami olyan, mint te, hisz a te ízlésed szerint tartalmazza a dalokat. Ami elfér a zsebedben. Mindig ott van veled és nem kell végig szenvedned a több órás utakat unalomtól kínozva. Segít, hogy lefusd az utolsó 100 m-t. Ha nincs kedved a világhoz és nem vagy kíváncsi a buszon történő eszmecserére, csak bekapcsolod és mindjárt szép az élet. Emlékszem, mikor még a kis walkmannel sétálgattam az utcán, vagy mikor a discmant a táskámba dugtam, hogy ne lássa mindenki. Nos, amióta drága kis barátunk becsöppent az életembe, nincs ezzel probléma. Bár van némi hátulütője annak, hogy olyan pici, mint öngyújtó. A múltkor például majdnem lekéstem a buszt, mert nem találtam a szobámban. Végül meglett az íróasztal mögé bújt, de hogy hogyan, az a mai napig rejtély számomra. Ez azért valljuk be, nem fordult elé sem a walkman, sem pedig a discman korában. Elég nehéz volt szem elől téveszteni egy fél tégla nagyságú lejátszót. De még mindig azt mondom, inkább egy „öngyújtót” hurcolok a zsebemben, mint egy „fél téglát” a táskámban.

Régi korok varázsa

 

Sokat gondolkozom azon, vajon milyen lehetett a Viktória-korabeli időkben élni? Mikor a nők még gyönyörű ruhakölteményekben pompáztak és nem pedig a most divatosnak vélt, valamit is alig takaró ruhákban. Mikor a férfiak még fontosnak tartották az illemet és nem cserélődtek fel a szerepek. A fiú udvarolt a lánynak, nem pedig fordítva. Persze nyilvánvaló, hogy annak a kornak is megvoltak a saját hibái, mégis számomra oly vonzónak tűnik. Képzeld magad egy hercegnő szerepébe, csodálatos kastély a hozzá tartozó hatalmas kerttel, elegánsan kihívó ruhaköltemények, pazar estek és folytathatnám a sort a végtelenségig. Persze mondhatnánk, hogy a kastélyhoz, szép ruhák eléréséhez és a bulihoz nem kell visszamennünk 200 évet az időben, hisz most 2008-ban is megtehetjük, ha elég vastag a tárcánk. Ám én mégis azt mondom, hogy nem. Van valami varázslatos abban a korban, amit mi 2008-ban élő emberek már sosem fogunk megtapasztalni.

Az idő, mely láthatatlanul suhan el mellettünk

 

Ahogy ülök a szobámban, hirtelen azon kapom magam, hogy ismét elmélkedem. Gondolkodom, vajon milyen is lesz a gimi után. Az idő olyan gyorsan elrepült, hogy észre sem vettem. Tegnap még műanyag lapáttal a kezemben játszottam az oviban, jövőre pedig már életem egyik forduló pontja következik. Aztán eszembe jut, hogy valószínűleg az egyetemi évek is láthatatlanul suhannak el mellettem, és majd ott állok felnőtten, elvileg felkészülve az életre, egy saját családra. Ilyenkor, megijedek. Én, készen az életre? Viccesen hangzik, ismerve magam. Azonban izgatottá is válok az új kihívást elképzelvén. Egy család. Férj, gyerekek, szép ház, nagy kert, bernáthegyi a lábtörlőn. Mert az álmoktól nem szabadulunk, még ha érezzük is, nem valami reálisak. Ismét megijedek, hisz ha holnap már a családalapításon kapom magam, meglehet, hogy holnap után már örök nyugalomban fekszek egy igen szűk kis helyen. És az életem anélkül ér véget, hogy egyáltalán feleszméltem volna.

Mindenkinek szüksége van valamire, amitől a lehetetlen megszűnik létezni

 

Mostanság elég gyakran intézik hozzám a következő kérdést: Minek egy banda logoját magadra tetováltatni? - Sokszor eltűnődik az ember, mielőtt elhatározza magát, és valóban betér egy szalonba. Ennek több oka is van. Az első például az örökké szócskában rejlik. Persze a mai modern világban ez már nem teljesen helytálló, mégis ez okból kifolyólag morfondírozunk a legtöbbet. Aztán ott vannak még a régi sablonkérdések: Vajon fájni fog? Biztos jól fog állni? És ha megbánom? Velem is így történt. Napokon, sőt heteken át játszadoztam a gondolattal, valóban akarom vagy mégsem. Majd egy délután hirtelen felindulásomban már azon vettem észre magam, hogy sajgó karral ballagok kifelé a szalonból. – És hogy mi volt a válaszom az imént feltett kérdésre? Csak annyit mondtam: Hála, nem több. Csak ennyi. Hálás vagyok, hisz nekik köszönhetem, hogy képes vagyok alkotni. Nélkülük üresnek érzem magam. A sötét éjszakákon ők azok, akik inspirálnak, erőt és önbizalmat adnak. Mintha a dallamok azt súgnák: Mire vársz? Csak fogd a tollad, és ne törődj semmivel, hisz te is képes vagy rá!

Számomra megéri feláldozni a pihenést az alkotás oltárán

 

Az órára pillantok. Hajnali 2 óra. Ismét egy este, mikor nem tudok, vagy inkább nem akarok aludni. Persze az ébresztő könyörtelenül fog üvölteni reggel 6-kor, mit sem törődve a ténnyel, mennyire fáradt is vagyok. Anyukám sokszor rám parancsol: Késő van, menj már aludni! Ekkor szokás szerint kisebb fajta vita után ünnepélyesen megígérem, hogy 10 perc múlva már alszom is. Miután megnyugodva aludni tér saját szobájában, ismét felkapcsolom a villanyt és elindítom a kedvenc dalaimat. Nem tévedtem, az óra kegyetlen volt, én pedig hulla fáradt vagyok. Ismét. Anya látván, hogy megint nem aludtam eleget, csak annyit kérdez: Mondd, miért csinálod ezt? Válaszom egyszerű: Mert csak este tudok írni. Nappal valahogy minden más. Hiába erőlködöm, az ihlet olyan messze elkerül, amennyire csak tud. Bár tudom, hogy a tanárokat csöppet sem érinti meg a dolog, nekem valahogy mégis fontosabb egy jól sikerült írás, mint 8 óra alvás. Nem tudom, ki mit gondol erről de, számomra megéri feláldozni a pihenést az alkotás oltárán.