Ma lukasórában kezdtem el írni, de sajna kicsöngettek mielőtt befejzhettem volna-.- Aztán következett a művtöri...ott is írogattam és végül itthon tettem pontot a végére:D Olvassátok!:D
Avery
Az ablakban állva nézem, ahogy darabokra hullik a világ előttem. Az esti szellő simogatja az arcom, beletúr a hajamba. Pont úgy, mint Ricky szokta. Illetve csak tette. Tegnapig, amikor is az az autó… Könnybe lábadt szemmel nézem az épületeket. Közben emberek gyűlnek a toronyház alatt. Kiáltoznak, hogy ne tegyem meg. De mégis mit ne tegyek meg? Nem akarok semmit tenni. Én csak állni akarok itt, sírni, kiáltani, üvölteni. Úgy érzem, egy tárgy vagyok, egy ostoba báb, melyet madzagon rángat egy elborult elméjű képzet. Az emberek jajveszékelő kiáltásai idegessé tesznek. Elengedem a párkányt, hogy csendre intsem őket, de véletlenül megcsúszom. Már két hónapja mondom Rickynek, hogy fel kellene újítanunk. Elvesztem az egyensúlyom és zuhanni kezdek. Nem is olyan rossz, mint gondoltam. Egész kellemes érzet, még csak nem is sikoltok. Úgy érzem, mintha percek óta zuhannék. Levegőt már nem igazán kapok, de nem pánikolok. Rickyre gondolok. Tegnap reggel is olyan vonzó volt, mint minden egyes nap. Az öltöny, a kék ing –a világoskék, nem a mélykék- a hozzáillő nyakkendő. Ha nem tartom fel az ostobaságaimmal, akkor nem kellett volna sietnie. Ha nem veszekszem az idióta párkány miatt, még most is fenn ülne a lakásban. Valószínűleg épp vacsoráznánk, elmondaná, mi volt az irodában és megkérdezné, milyen volt a napom. Bűnbánóan borulnék a nyakába és elmondanám, hogy nem érdekel a párkány. Csak ő érdekel, csakis ő. Hirtelen minden elsötétül, egy nagy csattanást hallok. Kinyitom a szemem, mindenütt üvegszilánkok körülöttem. Kétségtelenül egy autóra estem. A tulajdonos biztosan őrjöngeni fog, mikor megtudja, hogy tönkre tettem a kocsit. Ám amikor elmondják neki, hogy a biztosító fizet, csendben marad. Hallom, ahogy az emberek szörnyülködnek. Azt skandálják, biztos meghaltam. Persze mondom, hogy nem, dehogy, jól vagyok. Még csak fájdalmat sem érzek. Úgy tesznek, mintha nem hallanának. Felülök, hogy biztosítsam őket, igenis jól vagyok. Ahogy felemelkedem, meglátom magam, az autón fekszem. Elég csúnya sebekből vérzem. Most már elhiszem, miért gondolták, hogy nem éltem túl. Lemászok az autó tetejéről. Beállok a tömegbe és a több száz emberrel együtt bámulom a saját, élettelen testem. Milyen hullámos a hajam. Nem is gondoltam, hogy Shelly ilyen jó munkát végzett. A sminkem a sírástól elfojt az arcomon, pedig vízálló sminket használok. A kezeimből és a lábaimból üvegszilánkok állnak ki, a nyakamon pedig egy 5 cm-es vágás éktelenkedik. A ruhám csupa vér, csavarni lehetne belőle a meleg, vörös véremet. Mennyi vérem van. Ezen csodálkozom pár másodpercig. Persze tanulja az ember, hogy kb. 5 l vér van egy emberi testben, de a valóságban látni teljesen más. Megérkezett a rohammentő és a rendőrség is befutott. A mentősök szépen, lassan odasétálnak az autóhoz. A doki a nyakamra helyezi az ujját, majd unott arccal biccent, hogy hozzák a zsákot. Mellette állok, így tökéletesen látom, mikor rendezetlen firkantással ezt írja a lapra: ÖNGYILKOSSÁG. Ekkor megkopogtatom a vállát és bőszen magyarázom, hogy szó sincs erről. Csupán ügyetlen voltam és leestem. Nem akartam, tényleg nem. Rám se hederít, visszaül a mentőbe és elhajtanak. Lassan az emberek is megunják és hazaindulnak. Folytatják unalmas, monoton életüket, miközben én… én itt állok és nem értek semmit. A helyszínelők egyértelműnek tartják, hogy önszántamból vetettem magam a mélybe. Odaállok az egyik elé, feltartott kézzel üvöltök, hogy álljon meg és végre figyeljen rám. Még csak fel sem emeli a fejét, a papírjaiba burkolózva átsétál rajtam. Leülök a padkára, az arcom a kezeimbe temetem és zokogok. Megint Rickyre gondolok. A hétvégén lett volna az esküvőnk. Már minden meg volt szervezve, a terem, a meghívók elküldve, az étel, az ital. Még a ruhám is kész lett tegnap előtt. Ricky persze meg akarta nézni, de nem engedtem neki, balszerencsét hoz, mondtam. Az eljegyzési gyűrűmet nézem. A Central Parkban kérte meg a kezem, tudta, hogy szinte mindennél jobban imádom azt a helyet. Egy kellemes vacsora után kéz a kézben sétálgattunk, majd hirtelen letérdelt elém és a zsebéből előhúzta ezt a gyönyörű gyémántgyűrűt. Életem legszebb napja volt. Csak most értem meg, mennyire imádom Rickyt, nem tudnék nélküle élni. Felmegyek a lakásunkba. Az ajtó nyitva van, mikor belépek, meglátom anyut. Ül a kanapén és egy fényképet szorongat. Egy nyaraláson készült, a tengerparton. Ricky és én vagyunk a képen, éppen puszit ad nekem, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon élvezem az életet. Az életet, ami nemrég semmivé vált. Leülök anyu mellé és megsimítom az arcát. Egy pillanatra felnéz, mintha tudná, hogy ott vagyok. Anya, édes anya, hát látsz engem?, kérdezem bizakodva. De anya nem szól semmit, ismét a képet nézi. Pakolászni kezd, kicsit rendetlenséget hagytam magam után. Tegnap egész végig a kórházban voltam. Az orvosok hitegettek, hogy Ricky túléli. Nincs nagy probléma, szinte minden napos az ilyen „kisebb fajta gázolás”. 6 órán át műtötték és mikor végeztek, egyből az intenzívre vitték. Azt mondták, hogy jól van és alszik. A műtét alatt egy rendőr kérdezgetett, elmondtam neki mindent, amit tudtam. Elmondtam, hogy összekaptunk azon az idióta párkányon, és hogy Ricky ideges volt, mikor munkába indult. Én tehetek róla. Megöltem azt, akit a világon mindennél jobban szerettem. A rendőr nyugtatgatott, hogy nem így van és különben is minden rendben lesz. Kérdeztem, hogy tudni lehet e, ki tette ezt vele. Azt mondta, cserbenhagyásos gázolás történt. Ekkor zokogva üvöltözni kezdtem, hogy az orvos azt mondta, kisebb fajta gázolás. A rendőr lesütötte a tekintetét és csak ennyit mondott, sajnálom. Már éjfél körül járt az idő, mikor a doktor kijött és félrehívott. Azt mondta, menjek be Rickyhez és búcsúzzam el tőle. Nem értettem, mire céloz. Majd elmondta, hogy olyan mértékben roncsolódtak a belső szervei, hogy nem lehet megmenteni az életét, és ők küzdöttek érte, de hiába. Próbáltam nem sírni, de nem ment. Folytak a könnyeim, ahogy beléptem a szobába. Egy hatalmas fehér ágyon feküdt, mindenféle csövek lógtak ki belőle. Mikor meglátott rám mosolygott. Remegő térdekkel sétáltam az ágyához és leültem. Megszorítottam a kezét, megint zokogtam. Legközelebb jobban figyelek, ha lelépek a járdáról, mosolygott, miközben erős köhögő roham tört rá. Rémülten figyeltem, hogy a férfi, aki mindig megvédett, aki mellett biztonságban érezhettem magam, most itt haldoklik a szemeim előtt. Nem akartam elhinni, nem voltam hajlandó elfogadni. Ricky hirtelen abbahagyta a köhögést és éles, sípoló hangot hallottam. Kirohantam és ordítozni kezdtem egy orvos után. A halál időpontja 0 óra 12 perc, mondta szárazon a doktor. Kitessékeltek a kórteremből. Ahogy anyu felé haladtam, minden olyan fényessé vált. Valószínűleg elájulhattam. Ez ilyenkor előfordul, ne tessék aggódni asszonyom, hallottam az orvos hangját. Anya aznap hazajött velem, nálunk aludt. Másnap azt mondta, addig marad, amíg szeretném. Mondtam neki, hogy nyugodtan hazamehet, megleszek és igazából szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Miközben elmélkedtem, anya elment. Egyedül voltam a lakásunkban. Az ablakhoz mentem, amiből az imént kizuhantam.
- Avery?!
Istenem, ismerem ezt a hangot, hisz ez… ez Ricky hangja. Megfordultam és Ricky ott állt előttem. Abban a ruhában, amiben a baleset napján elindult otthonról.
- Ricky… édes Rickym… - ugrottam a nyakába.
- Hé, hé, nyugi! Nem szoktál ennyire örülni nekem. Mi a vacsora?
- Vacsora? Mégis miről beszélsz?
- Arról, szívem, hogy egész nap dolgoztam és éhes vagyok. –nevetett.
- Éhes? Dolgoztál? De hát tegnap meghaltál.
Ricky döbbenten nézett rám. –Jól vagy Avery? Összevissza beszélsz.
- Nem! Dehogy! –üvöltöttem ellentmondást nem tűrően –Tegnap mielőtt munkába indultál összevesztünk ezen az idióta párkányon. Elrohantál és útközben elgázoltak. Bent voltam a kórházban, mikor meghaltál.
Csendben figyelte minden szavam.
- És én –folytattam- ma véletlenül kizuhantam az ablakból. Nem akartam, tényleg nem. –zokogtam.
- Avery beütötted a fejed? Jó az igaz, hogy ma veszekedtünk ezen a nyüves párkányon, de nem gondoltam, hogy ilyen sztorival próbálsz meg rávenni, hogy újítsuk fel. –nevetett.
- Ma? De hisz tegnap…
- Gyere, ülj le egy kicsit. Érintsd meg az arcom! Érzed? Valódi vagyok, ahogy te is. Nem haltunk meg. Hogy mondhatsz ilyen badarságot?
- De én…
- Avery, azt hiszem, pihenned kellene, túl sokat stresszelsz az esküvő miatt. –majd homlokon csókolt és kiment a konyhába.
