Dita's Diary

Megpróbálok betekintést nyújtani az életembe. Ha érdekel, elolvasod, ha nem, akkor sem fogok esténként álmatlanul forgolódni az ágyamban....

Friss topikok

  • Firin Edhel: Nekem megvan. Olvastam. nagyon jóóóó(= (2009.11.09. 23:23) Esik...és esik...és esik...-.-"
  • Dita^^: :) én kifejezetten imádom a Rammsteint*.* alapjáraton és sem kedvelem a német nyelvet, de ők máso... (2008.12.22. 16:08) ...
  • Dita^^: Rimmel a márkája:D am csak kérdezz nyugodtan, ha gondolodXD (2008.11.07. 17:57) Fehér alapozó...:D
  • Dita^^: Igen, igen tudomXD Te is ien őrült fantikus vagy, mint én...XD Ne baj, egységben az erőXDXDXD (2008.11.02. 20:08) Örök szenvedély^^
  • Dita^^: oh nagyon szívesen...XD (2008.08.30. 22:56) Szökés MaratonXD

Linkblog

HTML

Mint bárki más...

2009.06.09. 00:53 | Dita^^ | Szólj hozzá!

Ülsz és gondolkozol az élet dolgain. De mégis mi az az élet? Mitől lesz valami képes gondolkodni? Egyáltalán mi az, hogy gondolkodni? Kérdések sokasága, válaszok mértéktelen hiányával ízesítve. Ahogy az ujjaimmal leütöm a gombokat, furcsa érzetem támad. Vajon miért teszem? Mi értelme annak, hogy gombok sorozatos lenyomásával állítólagos szavakat alkotva mondatfüzéreket szőve „írok”. Elbambulok, csak a képernyőt nézem. Keresem a megoldást. De mégis milyen megoldást? Létezik egyáltalán olyan? És én létezem valójában? Mitől lesz valami élő? Mi tesz egy élettelen húscafatot lélegző, érzelmekkel teli lénnyé? Honnan tudjuk, hogy éppen mit érzünk? Ki mondta meg, milyen a boldogság, a keserűség, a szerelem érzete? És aki először érezte ezeket, honnan tudta, mit is érez akkor. Még mindig sok a kérdés, még mindig nincs egyetlen épkézláb válasz sem. Tovább kutakodom. Még mindig írok. Nem lankadok, szüntelen harcolom, mert tudnom kell. Meg kell értenem. Éreznem kell. Muszáj. Muszáj… vajon miért muszáj? Miért érzem azt, hogy meg kell értenem? Istenem, minden egyes gondolat egy újabb kérdést szül, amelyek újabbakat és újabbakat teremtenek. Sosem lesz vége. Soha. Végtelen, kegyetlen kelepce. Egy sötét verem, csúszós, nyálkás fallal. A kiút lehetetlen. Arra van ítélve az elme, hogy örök tudatlanságban sínylődve, megfeledkezve a fontos dolgokról, eltorzított világban töltse el a kiszabott időt, hogy aztán… Aztán ki tudja, mi történjen vele… Talán a legnagyobb megválaszolatlan kérdés. És mi lesz aztán? Keserédes sugallat fut át az agyamon. Sok mindent képes elhitetni magával az ember. Elhiszed, hogy helyes, amit teszel, elhiszed, hogy tenned kell a dolgod, hogy meg kell felelned a társadalom mocskos normáinak. Pedig nem kell… Tudod, miért teszed mégis? Mert félsz. De ne aggódj, én is félek. Mindannyian félünk. Legalábbis nagy részünk. Akik nem, azoka elmebetegeknek hívod, a világ söpredékének. A gonosznak, a csúfnak… Ki milyen jelzőt használ. Valójában ők azok, akik igazán szabadon élnek. Meg merik látni azt, amitől te megijedsz. Ami mikor szembe jön veled az utcán behunyod a szemed. Elszaladsz előle. Azt hiszem, nem kellene így cselekednünk, de ezt nevelték belénk. Légy tisztességes, ne szegd meg a szabályokat, élj tudatosan… Csak épp arról felejtettek el szólni, hogy ezáltal megölöd önmagad. Elveszed magadtól az egyetlen dolgot, ami még számíthatna, a szabadságot. Egy börtönben élünk, egy ketrecben, melynek láthatatlan falai egész életünkben fogva tartanak. Sokunk észre sem veszi. Sokunk elégedett a pórázzal melynek távhossza a bizonyos mértékeken belül tartja. Melynek szíja a nyakuk köré fonódva lassan, folyamatosan préseli ki az utolsó leheletnyi szuszt is a meggyötört tüdőből. Sajnálom őket. Sajnálom magam. Ketrecben élek, ugyanolyan báb vagyok, mint bárki más. Tudom, mégsem teszek ellene. Túl erősek, hiába küzdök ellenük, sosem győzhetek. Talán az lesz a legjobb, ha ostobaságot színlelve elfordítom a fejem és teszem, amit tennem kell. Beállok a sorba és nézem, ahogy az életem kifolyik a kezeim közül. Vagy megtehetem, hogy felállok és üvöltök. A pofájukba üvöltöm, hogy ennyi volt, nem csinálom tovább. Még nem döntöttem el, melyik oldalhoz tartozom. Vajon a nyápic, piskóta seggű puhányok közé, akik egy porszemet is képtelenek arrébb fújni? Vagy ahhoz az oldalhoz, ahol nem számít ki vagy és honnan jöttél, ahol mindenki egyenlő és ahol a szabályok csupán értelmetlen foszlányként jelennek meg? Nos, előbb utóbb úgyis kiderül. Remélem, hogy így lesz, még mielőtt a játék véget érne…

A 199es számú versenyző

2009.04.13. 19:07 | Dita^^ | Szólj hozzá!

 

A pálya szélén állva azt hihetné az ember, hogy nem lesz tetőtől talpig sáros. Aztán megjelenik egy autó a kanyarban és máris beteríti a mocsok. Mikor felfogtam, hogy a kedvenc ruhámat épp most tette tönkre a 199-es rajtszámmal versenyző kocsi, enyhén szólva is kiakadtam.
- Pff… most nézz rám Jeff! –fordultam a kollégámhoz.
Jeff csak nevetett. – Avery, te is tudod, hogy a rallyk ilyenek.
- De akkor is, miért nem tud vigyázni? – puffogtam.
- Szerinted azzal fog foglalkozni a cél előtt, hogy ki lesz koszos?
- Jó, jó. Inkább menjünk. Legalább egy jó interjút készíthessek.
Miután mindenki végig ért a gyorsulási szakaszon, próbáltam szóra bírni a versenyzőket. A legtöbb készségesen válaszolt a sablonkérdésekre. Némelyik még egy-egy mosolyt is megeresztett.
 
Újoncnak számítottam még a rally világában, ezelőtt évekig csak az FMXről tudósítottam. Azonban adódott egy lehetőség és gondoltam, kihasználom. Végülis mit veszíthetek, nem igaz? Hetekig tanulmányoztam a versenyen indulók adatait, és amit érdemes volt tudni róluk. Elvégre is a felkészültség elengedhetetlen.
 
A papíromat néztem. Szinte mindenkit elértem, akit akartam, kivéve egy embert. Travis Pastranat. Mindig is szerettem volna riportot készíteni vele. Ő volt az egyetlen, akinek a munkásságát betéve tudtam, hisz aki kicsit is ismert a FMX világában, tudja, miket vitt véghez ez az alig 26 éves fiatalember. Nagy levegőt vettem és odasétáltam hozzá.
- Hello, Avery vagyok a Rally Newstól.
- Oh, hello Avery.
- Lenne pár perced? Néhány kérdést szeretnék feltenni.
- Persze. –mondta azzal a tipikus Travis mosollyal az arcán.
- Remek. Nos, milyennek érezted a mai szakaszt?
- Hát, az elején voltak apróbb gondok, az első kanyar után egy kavics megdobta a bal első kereket, de hál istennek meg tudtam fogni… A pálya közepén szintén hibáztam, túl későn fékeztem, és kisodródtunk. Meg kellett várnom, míg eloszlik a hatalmas porfelhő mögülünk… értékes másodperceket veszítettünk...
 
Az egész nem tartott tovább 5 percnél, feltettem neki a kérdéseket, mindegyikre kedvesen és igen bő szavúan válaszolt. Megköszöntem, hogy időt szakított rám és elsétáltam. Amint épp az interjúkat olvasgattam, megcsörrent a telefonom. Jake volt az.
- Szia kicsim, mikor érsz haza?
- Szia. Még terepen vagyok. Szerintem este 10 felé hazaérek.
- Olyan sokára?
- Ne kezd megint! Ez a munkám…
- Jó, jó. Csak szerettelek volna elvinni vacsorázni.
- Oh… -nevettem fel- Majd meglátom, mit tehetek. Sietek haza!
- Rendben! Szeretlek!
- Én is téged! –azzal letettem a telefont.
 
–Hé Jeff?! –ordítottam egy hatalmasat.
- Mi az?
- Húzzunk bele, ma kivételesen időben haza kellene érnem. –vigyorogtam.
- Nekem mondod? Vanessa már lassan a kutyaházban ágyaz meg nekem. Tegnap is a fejemhez vágta, hogy sosem vagyok otthon.
- Ez most megnyugtat. –nevettem- Jake is állandóan ezen akad ki. Na, nem mintha ő otthon lenne. Áh, mindegy... Ma elvileg el akar vinni vacsorázni, kíváncsi leszek, mi sül ki belőle.
- Hát, aki megteheti. –gúnyolódott.
 
Jake és én 5 éve voltunk együtt. A fősulin találkoztunk, szerelem volt első látásra. 2 éve úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk. LA-ben béreltünk egy kis lakást és látszólag minden rendben volt. Amióta azonban megkaptam ezt az állást, mintha valami megváltozott volna. Képtelen elviselni, hogy folyton utazom, és alig vagyok otthon. Ő jelenleg egy zenei újság főszerkesztője, úgy osztja be az idejét, ahogy jónak látja…
- Megjöttem! –csuktam be az ajtót jó hangosan, hogy biztosan észrevegyen.
- Épp időben! –mosolygott- Még van egy fél órád, hogy elkészülj.
- Fél óra? – néztem kikerekedett szemekkel –Jake, az istenért!
- Jaj, ne csináld már! Tudom, hogy el tudsz készülni annyi idő alatt.
Nem szóltam semmit, csak bevágtam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. 20 perc elteltével fitten és frissen léptem az előszobába, majd a hálóba vettem az irányt. Jake már a nyakkendőjét próbálta megkötni.
- Nyakkendő? –kérdeztem meglepődötten- Ennyire fontos lesz ez a vacsora?
Nem válaszolt, csak mosolygott. A szekrényemhez léptem, kivettem két kisestélyit.
- Szerinted melyiket?
- Azt a feketét. –csillogott a szeme. Imádta azt a ruhámat, és mit ne mondjak én is. –Kész is vagyok. –mondtam.
A 4 Reason étterembe mentünk, talán ha kétszer jártam ott korábban. Kedves, hangulatos hely volt. A pincérek kedvesek és az árak is elfogadhatóak.
- Nos, mire készülsz Jake? –kérdeztem mosolyogva, miután a pincér felvette a rendelést.
- Semmire, csak veled akartam tölteni egy estét.
- Na, ne kamuzzál itt nekem. –nevettem- Készülsz valamire, én tudom.
Körülbelül 10 perc múlva már az étel is az asztalra került.
- Hát ez fenséges volt. –tettem a kést és a villát a tányér szélére- Egy falattal se férne több belém. –nevettem.
Jake egész vacsora alatt alig szólalt meg. Amitől kezdtem ingerültté válni. Azon törtem a fejem, hogy mit követhetett el. Biztos voltam benne, hogy valamit jóvá akar tenni. Szépen lassan meggyőztem magam, hogy megcsalt és így akar könnyíteni a lelkén. Azon a ponton voltam, hogy felállok és faképnél hagyom. Ekkor megszólalt:
- Avery?
- Igen? –mondtam félig unott hangon.
- Hozzám jössz?
Nem hittem a fülemnek. – Hogy mi?
- Mondom, hozzám jössz? –mosolygott, majd elővett egy dobozkát a zakója zsebéből. Istenemre mondom, még sosem láttam ennél szebb gyűrűt.
- Én… én… - rebegtem- Persze, hogy hozzád megyek. –mondtam hatalmas mosollyal az arcomon.
Az étterem vendégei mivel szemtanúi voltak az esetnek, tapsolásban törtek ki. Kicsit furcsán éreztem magam, de végeredményben tetszett. Egész úton a gyűrűmet csodáltam. Úgy éreztem, jelenleg nincs nálam boldogabb ember a világon.
 
Másnap az irodában első dolgom volt Jeffhez rohanni.
- Ezt nézd meg! –lóbáltam az orra előtt a kezem.
- Nem mondod, hogy…?
- De bizony!
- Ez remek! Gratulálok!
- Köszi. –mosolyogtam- Ha őszinte akarok lenni, már attól féltem, hogy lassan vége lesz ennek az egésznek, de rájöttem, hogy csak beképzeltem.
- Tudtam én, hogy minden rendben lesz. Jake nem olyan bolond, hogy elengedjen téged. –nevetett.
- Haha… Na, de elég az érzelmekből. Mára milyen munkát kapunk?
- A Forrest rally záró napját kell tudósítanunk. Gwen az előbb mondta.
- Ismét egy nap a porban. –forgattam a szemeimet.
- Ne legyél már ilyen finnyás.
- Én soha… Jobb lesz, ha indulunk.
Rekkenő meleg volt, a szám úgy kiszáradt, hogy nem jött ki hang a torkomon. Éreztem, hogy ha nem jutok minél előbb vízhez, akkor menten elájulok. Tudattam Jeffel a tényeket és elindultam innivalóért. Megláttam egy standot, amit a Subaru állított fel. Jéghideg ásványvizet adtak az arra járóknak. Beálltam a sorba. Egy diáklány osztogatta a vizet és mindenkire kedvesen mosolygott. Nagy nehezen sorra kerültem, mikor is a nevemet hallottam.
- Hello Avery!
Megfordultam és nem más volt, mint Travis. Mit ne mondjak meglepődtem.
- Ööö… Hello!
- Olvastam az interjúkat, amiket a tegnapi napról írtál. És örömmel láttam, hogy valaki végre igényes munkát végzett.
- Oh, hát köszönöm. –motyogtam, miközben hatalmasakat kortyoltam a vízbe.
- A legtöbb újságíró, mindig kitalál valami baromságot, hogy érdekesebbé tegye a cikket.
- Hát igen, ez a mi munkánk. –nevettem- És ha már itt vagyunk, remélem, ma is lesz rám pár perced… A főszerkesztőm nagy rajongód és tegnap majdnem körbecsókolgatott, mikor megmutattam neki az interjúdat.
- Haha… Ez kedves. Egyébként, persze, hogy lesz rád időm. –kacsintott- Majd keress meg a futam után! –azzal elsétált.
Én csak álltam és néztem ki a fejemből. Tudtam, hogy kedves fiú, de nem gondoltam volna, hogy megjegyzi a nevem. Mindenesetre jó érzéssel töltött el az egész. A futamok után szaván fogtam és megkerestem.
- Ismét köszönöm, hogy időt szakítottál rám. –mosolyogtam.
- Nagyon szívesen.
- Még egyszer gratulálok a győzelemhez. –ráztunk kezet.
- Nincs kedved esetleg a záró bulin is itt maradni? Jó kis társaság lesz. Lehet, egy két jó interjút is készíthetsz.
Pár másodpercig haboztam, majd bólintottam. – Végülis miért ne?
- Remek!
- Most viszont mennem kell. Egyeztetnem kell Jeffel.
- Jeff?
- A kollégám. –nevettem.
- Oh, értem. Akkor este a bulin.
- Ott leszek!
Jeff épp egy versenyzőt faggatott. Miután végzett, odaléptem hozzá.
- Te Jeff megvan az összes interjú, amit felírtunk?
- Egy pillanat. –olvasta a papírját- Azt hiszem, igen. Mehetünk is. –mosolygott- El se hiszem, hogy ma végre korán érek haza.
- Biztos vagy benne? Nem néztél el valamit? –erősködtem.
- Biztos. Mi az Avery, te nem akarsz menni?
- Az az igazság, –kezdtem- hogy meghívtak az after partyra. –rágcsáltam idegesen a szám szélét.
- És mégis ki? –nézett rám kérdőn.
- Travis…
- Ki?
- Travis Pastrana…
- Nem mondod? –röhögött.
- De igen! És ne röhögj! –löktem oldalba.
- Én nem akarlak elkeseríteni, de nem épp tegnap jegyeztek el? Nem kellene hazarohannod a vőlegényedhez?
Nem mondtam semmit, csak sóhajtottam egy hatalmasat. –Szerinted most bűn lenne, ha maradnék egy kicsit?
- Figyelj Avery, felnőtt nő vagy. El tudod dönteni, hogy mikor mit és miért teszel.
- Igen, igen. Végülis ez csak egy buli. Jake is el szokott ilyenekre menni.
- Csak nem nélküled, és nem másik nők szokták meghívni.
- Jaj, menj már! Legjobb lesz, ha indulsz haza Vanessához.
- Már itt sem vagyok. Akkor majd holnap.
 
A pályától pár km-re levő bárban volt a buli. Travisnek igaza volt, ugyanis rengeteg interjút tudtam készíteni. Olyanokkal is, akikre nem is gondoltam. A pultnál ültem, - a gyűrűt bámultam az ujjamon és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg akarom én ezt a házasságot- mikor valaki megfogta a vállam.
- Hát itt az én kedvenc újságíróm. –mosolygott.
- Szia Travis! –mosolyogtam én is.
- Örülök, hogy tényleg eljöttél. Remélem, jól szórakozol.
- Igen, eddig kifejezetten jó a buli. Újabb interjúkkal is gazdagodtam, úgyhogy már megérte eljönnöm. –vigyorogtam, mint a tejbe tök.
- Nincs kedved esetleg táncolni?
Elég erőteljesen meglepődtem és valószínűleg ezt ő is észrevette.
- Persze csak ha van kedved. –tette hozzá gyorsan.
- Hát… miért ne? –mondtam.
Pár pillanattal később a parketten táncoltunk, egy igazán pörgős szám ment, jól éreztem magam. Majd egy lassú szám következett. Mielőtt bármit mondhattam volna, már hozzábújva lépegettem. Ami talán a legmegdöbbentőbb volt, hogy nem is ellenkeztem. Nem ellenkeztem, annak ellenére, hogy a kezemen volt egy gyűrű. Az a gyűrű, ami tegnap a legboldogabb emberré tett a világon. De ebben a pillanatban ez semmit nem jelentett számomra. Belenéztem ennek a fiúnak a szemeibe és akkor jöttem rá, hogy én nem lehetek Jake felesége. Összezavarodtam. Hirtelen a szája közelíteni kezdett az enyém felé.
- Mennem kell! –húztam el az arcom.
- Mi? Miért? –nézett értetlenül.
Nem válaszoltam, csak indulni akartam. Ekkor megragadta a karom és észrevette a gyűrűt.
- Ez az, amire gondolok?
Bólogattam. –Most már érted, miért kell mennem?
- Szerencsés egy fickó…
Megeresztettem egy félig őszinte mosolyt, majd kisétáltam. Beszálltam az autómba. Percekig csak ültem, nem akartam elindulni. Valójában vissza szerettem volna menni. Vele szerettem volna lenni. De nem tehettem. – Avery, szedd össze magad! Mégis mit művelsz? –vívódtam magamban. Végül elfordítottam a kulcsot és elindultam. Mire hazaértem Jake már aludt. Csendben befeküdtem mellé az ágyba és lehunytam a szemem.
Másnap reggel, ahogy beléptem az irodába, Jeff rögtön letámadott.
- Van egy üzeneted.
- Üzenet? Nekem? Kitől?
- Travis hívott…
- Haha… vicces vagy. –grimaszoltam.
- Komolyan mondom. És azt üzente, hogy feltétlenül beszélnetek kell. Meghagyta a számát és megesketett, hogy fel fogod hívni.
- Pff…- nevettem- Ez hihetetlen.
- Figyu, én nem tudom, mit csináltál vagy mit nem csináltál, de hogy ez a srác fülig beléd esett az biztos.
- Hát ez remek, komolyan… - néztem tanácstalanul.
- Itt a szám. –nyomta a kezembe a papírt, amire lefirkantotta- Most pedig hívd fel!
- Igenis főnök! –vigyorogtam.
Besétáltam az irodámba, lehuppantam a székembe. A telefont bámultam. Fel akartam hívni, de nem mertem. Egy hirtelen felindulásomban azonban felkaptam a kagylót és tárcsáztam. Mielőtt letehettem volna, felvette.
- A franc! –gondoltam magamban.
- Hallo? –szólt bele.
- Ööö… Hello! Avery vagyok, Jeff mondta, hogy kerestél.
- Igen, esetleg találkozhatnánk?
- Nem találkozhatom veled, csak akkor, ha munkáról van szó.
- Figyelj Avery, én nem tudom, mi van közted és a vőlegényed között, de abban biztos vagyok, ha minden rendben lenne, akkor tegnap…
- Na, álljon meg a menet! Nem is ismerjük egymást. Nem várhatod el, hogy mindent felrúgjak a semmiért.
- Lehet, hogy még nem ismerjük egymást, de nem mondhatod, hogy ami tegnap történt az semmi volt…
Erre nem tudtam mit mondani, mert igaza volt. Én is éreztem, hogy történt valami. – Én…én…- dadogtam- Istenem, nem tudom, mit tegyek.
- Gyere el velem vacsorázni!
Bólogattam, hogy rendben. –Bólogatok. –mondtam megtörten.
- Haha… remek! Akkor 7re érted megyek.
- Isten ments! –mondtam azonnal –Más se hiányozna, csak hogy Jake meglásson. 7re legyél a Happyrain étteremben.
Egész nap furdalt a lelkiismeret. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, és hogy Jake nem ezt érdemli. Mikor hazaértem, Jake még nem volt otthon. Hagytam neki egy cetlit: „Esti interjúm van… Későn jövök, ne várj meg!” Utáltam magam, hogy hazudok neki, de úgy éreztem, meg kell tennem. 7 után pár perccel érkeztem. Travis már az asztalnál ült, épp az itallapot böngészte.
- Bocs a késésért.
- Semmi baj. Köszönöm, hogy mégis eljöttél.
- Igazából nem tudom, hogy mit keresek itt.
A vacsora finom volt, bár nem sok mindent ettem. A gyomrom körülbelül egy dió méretével volt egyenlő.
- Avery! –fogta meg a kezem. – Én tényleg szeretnélek jobban megismerni. Azt hiszem, hogy mi ketten tökéletesen összepasszolnánk. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de biztos vagyok benne, hogy én sem vagyok számodra közömbös.
- Ezt mégis miből gondolod? –néztem rá gúnyosan.
- Akkor nem ülnél itt, és nem engednéd, hogy 5 perc után is markolásszam a kezed.
- Jaj, te annyira… - nevettem fel hangosan –Figyelj, én nem akarok játszani veled. Valójában fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt. Azt sem tudom, mit akarok igazából.
- Értem. Nos, én várni fogok. Ha döntést hoztál, tudod a számom.
 
Egy hónap telt el a titkos vacsora óta, Jake azóta sem tud róla. De biztos vagyok benne, hogy érzi, valami nincs rendben.
- Ma megint a rallyról kell tudósítanom, úgyhogy későn jövök. –mondtam Jakenek, miközben a fürdőben kotorásztam.
- Nem örülök neki, de ahogy akarod.
- Tudod, hogy ezt nem én akarom. Ezt kell tennem. És ne kezd megint…
- Jó, jó…- hangzott az unott válasz. –Egyébként az a srác is ott lesz?
- Milyen srác? –néztem értetlenül.
- Az a Pastrana.
- Hogyne lenne ott. Ő az egyik legnagyobb esélyes az egész mezőnyben. Esélytelen, hogy a Subaru ne küldje ki a versenyre.
- Aham.
- Most mi ez az aham?
- Semmi…
- Pff… akkor bazd meg! Mi a fene bajod van? –csattantam fel.
- Semmi… Inkább neked mi bajod van?
- Nekem?
- Pontosan. Egy hónapja rád se lehet ismerni. Titkolózol, és tudom, hogy valamit elhallgatsz előlem.
- Te paranoiás vagy!
Jake hirtelen felpattant az ágyról és beviharzott a fürdőbe, majd megragadta a karom.
- Mit művelsz? Engedj el! –kapálóztam.
De nem engedett. Megütött. Nem is egyszer. – Tudom, hogy megcsalsz te ribanc! –üvöltözte. Jó pár percig ütlegelt. Miután befejezte, sírni kezdett, hogy bocsássak meg neki. Megsimítottam az arcát, gondoltam jobb, ha nem ellenkezem. Feltápászkodtam. Belenéztem a tükörbe. Bár ne tettem volna. A szám felrepedt és az arcom kék-zöld volt. Mikor ki akartam jönni a fürdőből, Jake megfogta a kezem.
- Ne haragudj, kérlek! –zokogta.
Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam. Szép csendben felöltöztem, megfogtam a táskám és eljöttem otthonról. A rallyra mentem. Nem akartam, hogy Jeff így lásson, így hát az irodát ma nem ejtettem útba. Az egyik benzinkúton megálltam és a mosdóban nagyjából rendbe hoztam magam. Feltettem a napszemüvegem. –Nem is olyan feltűnő. –gondoltam. Ahogy a pályához értem, beálltam a többi firkász közé. Igazából azt kívántam, hogy senki se ismerjen fel. Egyszer csak begördült a 199es rajtszámú autó. Amint megláttam, arrébb álltam. Vele sem akartam találkozni. De késő volt, észrevett és otthagyva a többi újságírót utánam szaladt.
- Avery?! –fogta meg a karom.
- Áuu…- szisszentem fel. Jake olyan erősen szorította a karom, hogy a csuklóm is bekékült.
- Mi a baj? –kérdezte ijedten.
Nem akartam felé fordulni. –Semmi. –mondtam.
Majd elém állt és levette a szemüvegem. –Uramisten, mi történt veled?
Én csak mosolyogtam. – Elestem. – szégyelltem volna bevallani, hogy az állítólagos vőlegényem miatta vert el.
- Ez nem vicc Avery! Komolyan, ki tette ezt?
- Jake…- hajtottam le a fejem. Majd ránéztem a gyűrűmre, végigsimítottam. Levettem az ujjamról és olyan messze dobtam, amilyenre csak bírtam. –Azt hiszem, most már semmi akadálya, hogy megismerjük egymást…

Mr. Trent...

2009.02.23. 19:46 | Dita^^ | Szólj hozzá!

 

Mr. Trent
 
Rohanok az utcán, egy teljesen átlagos nap. Csörög a telefonom, Sam azt kéri, minél hamarabb érjek be az irodába. Épp hogy beesem az ajtón, a kezembe nyom egy halom papírt, mondván anyagok a következő interjúhoz. Fáradt vagyok és nyűgös, de amint belépek az irodám ajtaján, mintha más ember lennék. Az én irodám. Még most is félve mondom ki e szavakat. Pár éve még álmodni se mertem volna egy saját dolgozószobáról, ami nem mellesleg teljesen az én ízlésvilágom alapján lett berendezve. Sam úgy érezte tartozik nekem ennyivel. Mondtam, hogy felesleges, hisz meglennék én egy átlagos kis lyukban is, de hajthatatlan volt, így hát nem ellenkeztem. Nos, miután lepakoltam, azonnal munkához láttam.
- Gwen?! –lépett be Sam az irodámba.
- Igen?
- Telefonáltak, meg van az időpont. Délután kettőre legyél a Season kávézóban.
- Ott leszek. –mosolyogtam, miközben kétségbeesetten gondolkodtam, hogy fogok ilyen rövid idő alatt értelmes kérdések sorozatával felkészülni.
Mint sejtettem az idő elrepült és mire észbe kaptam, már a kávézó felé zötyögtem egy taxiban.
- Remélem, nem valami arrogáns ficsúr… - rimánkodtam a kávézó ajtajában.
10 percnyi várakozás után megjelent a várva várt személy is és kezdődhetett a munka. Minden szempontból pozitívan csalódtam Mr. Trent-ben. És mi tagadás igen vonzó külsővel áldotta meg a nagyérdemű. Mr. Trent harmincas évei közepén járó, középhosszú, kissé őszes hajú fiatalember. A képek alapján, amit az interneten találtam, sokkal rosszabbra számítottam. Nem szép ilyet mondani az interjúalanyokra, de valljuk be, hogy nem tudunk nem észrevenni egy gyönyörűen csillogó kék szempárt vagy egy huncut mosolyt. Szabályzat ide vagy oda, mi sem vagyunk robotok. Persze ezeket a gondolatokat mélyen magamba zártam és semleges arccal tettem fel a kérdéseket, melyre James készségesen válaszolt. 40 percnyi huzavona után megköszöntem a fáradalmait és kisétáltam a kávézóból.
- Na, milyen volt? –támadott le Sam abban a szent pillanatban, ahogy kiléptem a liftből.
- Milyen lett volna? Mint az összes többi. –feleltem unottan. Belül azonban éreztem, hogy egyáltalán nem olyan volt, mint a többi. Soha, még ilyet nem éreztem, egyetlen terepmunka után sem. Nem akartam bevallani még magamnak sem, de Mr. Trent elcsavarta a fejem.
 Este 5 után értem haza, ledobtam a kulcsokat a nappali asztalára. Első utam a fürdőszobába vezetett. Megengedtem a csapot. –Semmi másra nem vágyom jobban, mint egy forró fürdőre. –mosolyogtam. Míg zuhogott a víz a kádba, elpakoltam az ügyes-bajos dolgaim. Imádtam pakolászni a lakásomban. Az én lakásom. Ismét egy olyan mondta, amit félve ejtek ki a számon. Felfoghatatlan, hogy változik meg az ember élete röpke pillanatok alatt. Egyik percben még a szüleimmel élek egy kis városban, a következőben pedig már saját irodám van a szerkesztőségben és saját lakásom a 28. utcában.
Ahogy elmerültem a habokban, nem tudtam másra gondolni, mint arra a 40 percre, amit James társaságában tölthettem. Kuncogtam magamban, hisz úgy viselkedtem, mint egy tinédzser a gimis éveiben. Nem tehettem róla és talán nem is akartam tenni ellene. Egyszer csak megcsörrent a telefonom.
- Jó estét Gwen, James Trent vagyok. Ma délután találkoztunk, emlékszik rám?
A szívem a torkomban dobogott. – Ilyen nincs. –gondoltam magamban, majd megpróbáltam halál nyugodtan válaszolni.
- Jó estét! Persze, emlékszem. Miben segíthetek?
- Esetleg rosszkor hívom?
- Ó, nem, dehogy is. –mondtam kedvesen. „Végülis rosszkor? Ugyan már. Elvégre csak meztelenül fekszem a kádban, épp azon álmodozva, milyen szép lenne az élet veled. „–kuncogtam magamban. – Nos, miben segíthetek? Az interjú minden bizonnyal holnap már a lapban lesz.
- Igazából nem a munka miatt hívom. Sokkal inkább arra lennék kíváncsi, hogy van e ma estére programja.
- Lássuk csak. –nevettem zavaromban. Ha csak a tv előtti fekvést nem nevezzük programnak, akkor nem, nincs estére semmilyen tervem.
- Nagyszerű. Akkor talán 8ra érted is mehetnék?
- Hogy értem jönni? –kikerekedtek a szemeim. Nem hittem a fülemnek.
- Igen, arra gondoltam, elmehetnénk vacsorázni.
- Te most randira hívsz engem? –nevettem.
- Pontosan. –nevetett most már ő is.
- Végülis, miért ne. –mosolyogtam.
- Remek. Akkor 8ra ott leszek.
 
Amint letettem a telefont pánikba estem. – Úristen, 8ra itt lesz! Nincs egy gönc, amit felvehetnék. Nem mehetek farmerben. Te jó ég! Minek mondtam igent?! Na, jó Gwen, szedd össze magad! Nyugi!
Kinyitottam a szekrényem és az ágyra dobáltam a ruháim. – Fekete, fekete, fekete, fekete… oh és fekete. Édes istenem, miért nem tudtam legalább egyszer valami színes ruhát is venni. – Majd a kezembe akadt az egyik kedvenc koktél ruhám, ugyan fekete volt, de mindennél jobban imádtam. – Te mindig megmented az életem. –mosolyogtam a ruhára. 7 körül ismét berontottam a fürdőbe és vadul sminkelni kezdtem. Tudtam, hogy még így sem biztos, hogy 8ra elkészülök. Rekordot tudok dönteni a „fürdőben való pepecselés” címszó alapján. 45 percnyi pamacsolás után, diadalittasan léptem az előtérbe. James pontosan 8:00-kor csengetett. A vacsora csodálatosan sikerült. A lépcsőház előtt állva, megfogta a kezem és gyengéden megcsókolt. Már csak az eső hiányzott és teljes mértékben beleillett volna akármelyik romantikus drámába. Megígérte, hogy másnap felhív, majd elment.
Mondanom sem kell, az alvásra még csak gondolni se tudtam. Egész este fel alá járkáltam a lakásban és miután elfáradtam, összevissza forgolódtam az ágyban. Reggelre szépséges karikák nőttek a szemem köré, mintegy megkoronázva a tegnapot. Kedves és segítőkész voltam, amin a többiek igencsak meglepődtek. Nem gondolták volna, hogy bennem is végbemennek olyan kémiai folyamatok, ami miatt így tudok viselkedni. Általában csapkodom, kiabálok és mindenkit elküldök a búsba.
- Gwen jól érzed magad? Nem vagy beteg? –kérdezte aggódva Sam.
- Ilyen jól még sosem éreztem magam. –mosolyogtam.
- Sose láttalak ilyen kivirultnak. Itt valami nem stimmel. Na, mesélj csak drágám! –huppant le mellém.
- Hát, ha tényleg tudni akarod… Van egy srác, mit srác egy igazi férfi…
Sam arcán kaján vigyor jelent meg. – Te szerelmes vagy! Ezt nem hiszem el! –röhögött. – A kőkemény Gwen Johnson szerelmes. Nem hiszem el! – egyre jobban és hangosabban nevetett.
- Örülök, hogy ilyen viccesnek találod. –vágtam flegma arcot.
- Jól van, na, meg ne sértődj már. Inkább mondd el, ki az az isten, aki elcsavarta a fejed?
- Csak annyit mondok, tegnap délután kettő, Season…
- Na, ne! – nézett rám tátott szájjal Sam. –Ha te most azt mered mondani, hogy összejöttél James Trenttel, akkor nem tudom, mit csinálok.
- Pedig, így van. –mondtam. Közben éreztem, hogy elpirulok.
- Te mázlista dög, te!
- Én is szeretlek Sam. –nevettem.
A hír futótűzként terjedt el a szerkesztőségben. Bármerre mentem, mindenki sutyorogva kuncogott a hátam mögött, amit legtöbbször egy pár kedves szóval díjaztam. Nehogy azt higgyék, hogy teljesen ellágyultam.
Talán egy hónap telhetett el, mikor is a szokásos esti vacsoránkra készültünk. Minden pénteken a Reason étteremben töltöttünk pár órát.
- Gwen beszélnem kell veled. –fogta meg a kezem. Láttam, hogy valami baj van, de fogalmam sem volt, mi lehet az.
- Mi az James? Valami baj van?
- Nincs, vagyis van, de mégse.
Értetlenül néztem rá, mire ő folytatta. –Gyere hozzám! –mondta olyan sebességgel, hogy alig értettem.
- Tessék?
- Mondom, gyere hozzám! –mosolygott, majd elővett egy gyűrűsdobozt a zsebéből. –Remélem tetszeni fog. –nyitotta fel a dobozka tetejét. Életemben nem láttam még ennél szebb gyűrűt.
- De még csak egy hónapja…
- Tudom, tudom. De azt is tudom, hogy nem akarok nélküled élni.
Legszívesebben azonnal igent mondtam volna, azonban belém nyílalt egy szörnyű gondolat.
- Örömmel mondanék igent…
- De?
- De te LA-ben laksz, én pedig Manhattanben.
- Költözz hozzám, elég nagy a lakásom mindkettőnk számára. –mondta mosolyogva.
- A munkám is ideköt, csak 1 éve költöztem ide. Most kezd beindulni a karrierem. Nem tudom James, ezt át kell gondolnom.
Felálltam az asztaltól és elrohantam, otthagyva a férfit, aki boldog életet kínált nekem. Egész éjszaka ezen rágódtam, nem tudtam, mit tegyek. Végül hajnalban döntésre jutottam, megfogtam a telefonom és a következő üzenetet írtam: Sajnálom, nem megy!

Szalagavató és egy csodás bankett*.*

2009.01.31. 21:03 | Dita^^ | Szólj hozzá!

Lassan egy hónapja, hogy nem írtam, de meg volt az oka. Nem volt időm. A folyamatos táncpróbák és  rengeteg tanulnivaló elvette minden időm. Tegnap azonban megszületett a kemény munka gyümölcse. Először is 6kor kezdődött az előadás a színházban, ahol csupán 400 ember figyelt, és vakuzott folyamatosan a szemünkbe. A végzős évfolyam felsorakozott a színpadon és végighallgattuk a nekünk készített műsort, majd meghallgattuk az osztályfőnökeink beszédét. Mindenki csak legyintett, mikor az ofő azt mondta, hogy lehetőleg ne pityeregjünk, ám amikor a következő mondat elhangzott tőle a beszéd zárásaként, igencsak könnybe lábat szinte mindannyiunk szeme: "Milyen lesz az iskola nélkületek? Az biztos, hogy hiányozni fogtok." Ezután természetesen übersírós számokat nyomattak...ott küszködtem, hogy ne kezdjek hangosan bőgniXD Nem tehetek róla na...megszerettem az osztályom, mit megszerettem imádom őket. Nem mondom, hogy mindig örömünnep volt, de így a végefelé már csak a jóra emlékszik az ember. Nem sokkal később megkaptuk a szalagunk és egy szál gerberát*.* A meghatódottságot követte a fejetlenség...ugyanis következett a tánc... a több hónapnyi verejtékes munka gyümölcsének bemutatása...időközben rájöttem, h nagy a cipőm, mert csúszkált benne a lábam-.- De úgy voltam vele, ha kilépek belőle véletlenül, majd lerúgom a másikat is, mintha ez lenne a műsorbanXD Szerencsére nem volt semmi gáz... VASTAPSOT kaptunk...egyedül a mi osztályunk*.* Megérte hetente feláldozni az estéinket ezért az érzésért:$ Eztán kezdődött csak az igazi buli...átmentünk a Colosseum Discoba (igen egy kibaxott discoban volt a bankettXD)... a vacsora után a zenekar rázendített és hajnali 3ig abba sem hagyta... na jó azért szünetek persze voltak:D A első táncot ( bécsi keringő) anyummal táncoltam*.* Mulatós zenét és ilyen régi örökzöld számokat nyomattak, de nem érdekelt...olyanokat táncoltunk rájuk, hogy csak naXD Az este folyamán pedig beütött a krach... az a srác is meg volt hívva, aki már nagyon régóta tetszett/tetszik nekem. Felkért táncolni...csak lestemXD Istenem, esküszöm, eddigi életem legjobb percei voltak:D Nem részletezem a dolgot...jó volt és ennyi:P Az osztálybeli fiúkkal is jókat táncoltam...bár szinte mindegyik részeg voltXD Ugráltunk össze-visszaXD Mellesleg estélyiben, hozzávaló hosszú kesztyűben és bakancsban nyomultam...mert az úgy menőXD A hazaút is tuti volt... laza 45 percet fagyoskodtunk kint... Reggelre pedig nem volt hangom...még most se nagyon van...fáj a torkom, a derekam és alig bírok menniXD Kicsit leamortizált ez az este, de megérte. Immáron hivatalosan is végzősök vagyunk és csak ez számít!:)

Címkék: színház szalagavató bankett

Kitört a Jackass mánia...XD

2009.01.03. 20:41 | Dita^^ | Szólj hozzá!

Ahogy a cím is sugallja, bizony engem is ismét elragadott a Jackass mánia. Régebben is imádtam ezeket a srácokat, de csak a sorozatot néztem...hébe-hóba, mikor épp rábukkantam a TV-ben. A filmeket csak most láttam, és újra belehabarodtam ebbe a normálisnak nem igazán mondható dologba.XD Sosem szerettem az egyszerű, szürke dolgokat, így gondolom, nem nagy meglepetés ez a bejegyzés.:D Az elmúlt napok nagy részét azzal töltöttem, hogy a kedves kis You Tube-on nézegettem a különféle Jackass videókat. Jobbnál jobbakat találtam, majd a végén be is linkelek párat, hogy ti is élvezzétek:DXD Azért be kell valljam hogy kissé ilyesztő is ez az egész...mármint mi van, ha egyszer rosszul sül el, egy jópofának tűnő dolog... Nem szeretném azt olvasni egy lapban, hogy valamelykük halálos balesetet szenvedett...o.O Na jó, ezt inkább be is fejezemXD Vannak ők olyan rutinos őrültek, hogy ilyen nem történhet meg:D A síránkozás helyett inkább jöjjenek a videók*.*X'D

Johnny Knoxville és a muris "weatherman"...ez az egyik kedvencem... az a nevetés*.*:D

 

Jackass 2 legjobb részei:D

 

Johnny Knoxville Drunk...

"Get out my fucking room!" végülis nem baj, h a folyosón fekszikX'D

 

Beszámoló, meg egy kis ez+az...

2009.01.02. 19:14 | Dita^^ | Szólj hozzá!

    Nem is tudom, mikor írtam utoljára, ha minden igaz, akkor karácsony előtt. Nos, most bepótlom a lemaradást. Mondjuk a karácsonyról nincs sok minden mesélni valóm. Szokásosan telt. Tv-ztem orrvérzésig, zenét hallgattam meg gépeztemXD Végülis ugyanazt csináltam, mint az év összes többi napján.XD Pénteken elmentem apumhoz... azt hittem, sosem érek oda... mostmár tényleg utálom ezeket a 6 órás zötykölődéseket a buszon.-.-" Apánál is a szokásos volt...hajnalig beszélgetés, aztán papánál kártyázás. Mint minden évben, mint minden alkalommal, ha elmegyek... Mindegy ez talán így a jó. Csak 3 napra mentem és nem tudtam találkozni a régiekkel, sajnálom, de majd legközelebb úgy is bepótoljuk.:D Ennyit a karácsonyról:D

A Szilveszter már kicsit érdekesebb volt. Anyum is és én is Angeenél voltunk, ilyen se volt mégXD Azért sztem jó kis buli kerekdett. Még mielőtt félreértés esne, elmondom, hogy anyu és Angi apukája másik szobában "buliztak"XD Már koradélután átmentünk, megtartottuk a megkésett karácsonyi ajándékozást...örült a fejem, mert megint könyvet kaptam.:D:D:D Imádom a könyveket, nekem igazán könnyű ajándékot találni...:D CSI:MIAMI és Sex és NY könyvet kaptam:D:D:D:D Már alig várom, hogy neki álljak olvasni*.* Aztán mi szépen elvonultunk Angee szobájába... A bátyja már vidáman röhögcsélt a TV előtt, mire mi bementünkXD 8 fele átjött Boyler és Szandra is és onnantól beindult a zúzdaXD Kicsit koncertre emlékeztető érzés volt, mikor az Alvinra ráztuk a fejünkXD biztos szép látvány lehettünkXD De nah...ez ennek a napja volt:D Angi bátyja félúton kiütötte magát, illetve is csak elhenteredett a földön és annyiXD Éjfélre összekaparta magát, meg mi is és koccintottunk a Himnusz után:D, hogy ebben az évben is... nos nem tudom, biztos jó lesz meg minden, vagy ez is olyan lesz, mint az eddigi... végülis tök mindegy:D Koccintás után körbe jártuk az egyik városrészt... talán az volt a legjobb dologXD Úgy voltam vele, hogy most csinálok vmit, amit eddig sosem tettemXD Ahogy mentünk az utcán, megláttam egy kukátXD Na mondom, akkor én most ebbe belenézek, elvégre sosem kukáztam és ezután sem fogokXD Dugig volt szerencsémre,úgyhogy még csak bele se kellett nyúlniXD A kupac tetején egy műanyag kisautó szerencsétlenkedett... megszántam és magammal vittemXD Igen kérem szépen, kikukáztam egy kis autótXD Útközben ugyan össze vissza törtük, de akkor isXD A séta alatt Angee meg Szandra elől botorkáltak, mi meg Boylerrel egy igazán jót beszélgettünk.:D Hiába vagyunk régóta jóban, nem nagyon szoktunk komolyabban beszélgetni, bár nem tudom, ilyen állapotban mennyire tud komolyan beszélni az ember, de megpróbáltamXD kb 2 órás út után visszamentünk bnőmékhez:D Anyu életében először láthatott K.O. állapot környékén...XD ez van...(A)XD Leültünk TV-zni, amiből az lett, hogy elfeküdtem az ágyon és majdnem bealudtamXD, de eszembe jutott, hogy 3 körül lesz a TV2-n a Jackass első része... persze mindenki nézni akarta, úgyhogy ez is jól sikerült:D Mondjuk a felére nem nagyon emlékszem, de az biztos, hogy kb 100x elmondtam h JOHNNY KNOXVILLE mennyire helyesXDXDXDXD Ilyenkor valahogy nem tudom magamban tartani ezeket...XD Olyan 5 fele aludhattam el azt hiszem, bár nem sokat aludtam, mert Angi bátyja olyan szinten horkolt, hogy az hihetetlen...-.-"XD 10 körül anyuval hazajöttünk és tök jó volt az elseje, ahhoz képest, hogy égett a gyomrom, mint a vemhes malacnakXD Annyi jó filmet adtak a TV2-n, hogy el se hittem:D Az est csúcspontja a Jackass2 volt*.* Hogy én mennyire imádom ezeket az állatokatXD Egy-egy őrült mutatványuknál komolyan azt hittem, hogy minimum az intenzíven végzik...vagy ami rosszabb a koporsóban... Szerintem nincs még egy ember a Földön, akit annyiszor öklelt fel egy bika, mint Bam Margera-t vagy Johnny Knoxville-t...XD

A mai nap már nem volt ennyire eseménydús... sőtXD Ma szinte semmi nem volt a TV-ben és már tanultam is...-.-" Bár az irodalom tételek így is a 7végére maradnak:D Azt hiszem, ennyi a beszámolókról és most jöjjön egy kis ez+azXD

Biám történetíró versenyt indított az oldalán (http://happyrain.extra.hu/verseny.html), gondoltam megkérlek titeket, ha van kedvetek nézzétek meg és esetleg jelentkezzeek is!:) Ettől eltekintve is hihetetlen jó az oldala, biztos talál magának az ember vmi kedvére valót:D Az a megtiszteltetés ért, hogy én is értékelhetem a beérkező történeteket. Kíváncsi vagyok, milyen kreálmányokba ütközünk:D

És végül, ma létrehoztam a saját kis városom*.* (http://geneviv.myminicity.com/) Tessék megnézni:D Eredetileg az Avery nevet akartam neki adni, de közölték velem, hogy az már foglalt...-.-" így aztán Geneviv lett*.*:D

Na mára ennyi, és megpróbálok kisebb kihagyásokkal írni:D

XXX

Ludwig van Beethoven-Immortal Beloved

2008.12.21. 19:54 | Dita^^ | Szólj hozzá!

Mert szép*.*

Ludwig van Beethoven-Immortal Beloved

   Good morning, on July 7
Though still in bed, my thoughts go out to you, my Immortal Beloved, now and then joyfully, then sadly, waiting to learn whether or not fate will hear us - I can live only wholly with you or not at all - Yes, I am resolved to wander so long away from you until I can fly to your arms and say that I am really at home with you, and can send my soul enwrapped in you into the land of spirits - Yes, unhappily it must be so - You will be the more contained since you know my fidelity to you. No one else can ever possess my heart - never - never - Oh God, why must one be parted from one whom one so loves. And yet my life in V is now a wretched life - Your love makes me at once the happiest and the unhappiest of men - At my age I need a steady, quiet life - can that be so in our connection? My angel, I have just been told that the mailcoach goes every day - therefore I must close at once so that you may receive the letter at once - Be calm, only by a calm consideration of our existence can we achieve our purpose to live together - Be calm - love me - today - yesterday - what tearful longings for you - you - you - my life - my all - farewell. Oh continue to love me - never misjudge the most faithful heart of your beloved.
Ever thine.
Ever mine.
Ever ours.

 

Kávéház...

2008.12.18. 19:05 | Dita^^ | Szólj hozzá!

Ehhez a történethez nem nagyon tudok mit hozzáfűzni. Eszembe jutott...leírtam...ennyi. Olvassátok!

 

Kávéház
 
Az utcán sétálok, nem volt kedvem taxit hívni. Igazából már egy órája lejárt a munkaidőm és csak a kirakatokat bámulom. Különösen fényűzőek így az ünnepek előtt. Az a sok csillogó-villogó égősor, a karácsonyi díszek meghozzák a kedvem az ünnephez. Legalábbis, amíg csodálom őket. Amint azonban belépek az üres lakásba, eszembe jut, hogy valószínűleg ezt a karácsonyt is egyedül töltöm, most sem lesz másként, mint az elmúlt 5 évben. Veszek magamnak valami ajándékot, szépen, gondosan becsomagolom, majd a fa alá csempészem és a vacsora után meglepődöm, hogy itt járt a télapó. Gyermeki naivság vagy csupán nemtörődömség? Fogalmam sincs. Szeretem az életem, olyannak amilyen. Olyannak, amilyennek felépítettem. Szeretem a munkám, mit szeretem, imádom. Ennek élek, és sajnos úgy látszik, ebbe az életbe nem fér bele egy férfi. Bár sokszor tűnődöm ezen, de ha nem, hát nem. Anya ugyan minden karácsonykor megemlíti, hogy idén igazán kaphatna egy unokát ajándékba, mire erre szórakozottan azt felelem, majd megnézem, a plázában árulnak e. Ahogy gyaloglom, meglátok egy gyönyörű kabátot. Percekig állok az üzlet előtt és csodálom. A táskámban kotorászok, a pénztárcámat keresem. De mire megtalálom, lebeszélem magam a vásárlásról, 400$ mégiscsak sok egy kabátért. Beülök a kedvenc kis kávézómba. Évek óta idejárok, hangulatos, csendes hely. Pont ideális a relaxálláshoz, levezetni a feszültséget. Rendelek egy borsmenta teát és leülök a kedvenc asztalomhoz. A barátnőmmel már régóta tervezzük, hogy mi is belevágunk egy hasonló vállalkozásba, de még nem sikerült összehoznunk a kezdő alapot hozzá. Ahogy bambulok az asztalnál, egyszer csak mély, érdes hangot hallok.
- Hozhatok még valamit?
Felpillantottam, majd konstatáltam, hogy minden bizonnyal új pincért vettek fel. Félénken mosolyogtam és reménykedtem, hogy nem pirultam el. Minden esetre nem csak a hangja volt tökéletes az újonc pincérnek. Abban a pillanatban szerelmes lettem, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Azok a gyönyörű mélykék szemek, az arca, olyan szép volt… Valószínűleg észrevette, mekkora hatással volt rám és mosolyogva újra feltette a kérdést.
- Ööö… Nem. Köszönöm, nem kérek semmi mást.
Sarkon fordult és visszaballagott a pulthoz. Én közben azon gondolkodtam, mekkora balek vagyok. Hihetetlen, mennyire nincs érzékem a férfiakhoz. Próbáltam visszaterelni gondolataim a megszokott, hétköznapi dolgaimra. Eszembe jutott, hogy két nap múlva le kell adnom a James Holt cikket. Még nem akartam hazamenni és különben is volt már rá példa, hogy a kávézóban dolgoztam. Előpakoltam a laptopom és javítgatni kezdtem a cikket, közben elszürcsöltem a teám. Gondoltam, egye fene iszom még egyet, miért ne innék, ha arra vágyom. Intettem a pincérnek, a kézmozdulat után jutott eszembe, hogy ismét életem megtestesült álma fog kibattyogni az asztalomhoz. Elhatároztam, hogy nyugodt maradok és a vonzalom egy szikráját sem mutatom. Ehhez képest, mikor megállt az asztal szélénél, képletesen szólva is majdnem elájultam. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? És én miért nem találkoztam eddig vele? A kezét mustráltam, karikagyűrűt kerestem. Nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy semmilyen gyűrű sincs a kezén. A korábbi jelenet szinte egy az egyben megismétlődött. Idétlenül vigyorogtam, és végül kinyögtem, mit is akarok.
- Egy borsmenta tea. Értem. Még valamit esetleg?
- Nem, köszönöm.
Miért vagyok ilyen idióta? Nem lehetek ennyire béna alak. Arra gondoltam, tennem kellene valamit. De mégis mit? Ha még egy teát rendelek, az életben nem jutok haza. Tudni illik, hatalmas bögrében szolgálták fel az innivalót. Ezért is imádom ezt a helyet. Mint egy kis mennyország a nyüzsgő new yorki életben. Süteményről szó sem lehetett, így is a fogyókúrámmal küszködtem hetek óta. Tanácstalanul burkolóztam a munkámba, közben iszogattam a teát. Isteni, ahogy itt készítik. Jó 40 percbe telt, míg elpusztítottam a második adagot is. Természetesen az út a mosdóba garantált volt. Miután visszatértem, egyszerűen odasétáltam a pulthoz, fizettem és kisétáltam a kávézóból. Leintettem egy taxit és mielőtt törni kezdhettem volna az agyam, már hazafelé zötyögtem. Az autóban jót mosolyogtam magamon. Talán a gimiben viselkedtem így utoljára. Tetszik egy srác, de még csak véletlenül se teszek semmit az ügy érdekében, valóban megmosolyogtató felfogás.
Mikor hazaértem érthetetlenül jó kedvem lett, úgy feldobódtam ettől a kis affértól, hogy azt sem tudtam, hol áll a fejem. Bekapcsoltam a zenét és bömböltetni kezdtem a kedvenc számaimat. Kinyitottam egy üveg bort, elővettem a legszebb borospoharamat, amit kizárólag ünnepekkor teszek az asztalra, akkor is szinte odaragasztom a terítőhöz, nehogy valaki leverje, megnyitottam a fürdőben a csapot és tele engedtem a kádat. Mindenféle fürdősót dobáltam a vízbe. Imádom a fürdősókat, ezt természetesen a barátaim is tudják, így nem telik el ünnep, hogy ne kapnék minimum 5 félét. Azt hiszem, a karácsony sem lesz fürdősómentes, de nem bánom, legalább nem nekem kell megvennem. Ahogy elmerültem a habokban és a boromat kortyolgattam, kedvem támadt énekelni, így hát kiengedtem, aminek ki kellett jönnie. Egyébként ablakrepesztően rossz hangom van, de olyan jól esett. Remélem, a szomszédok nem nagyon hallották, különben holnap valószínűleg mosolygós arcokkal találom magam szemben. Feküdtem a forró vízben és teljesen ellazultam. Szó se róla fáradt is voltam, ennyit rohangálni nap, mint nap. Nincs kötött munkaidőm, ha reggel 6ra kell menni és hajnali 2ig kell maradni, akkor sem lehet egy szavam se. De ha lenne rá okom, akkor sem panaszkodnék, szeretem ezt a pörgést. Inkább rohanok, mintsem itthon unatkozom, és azon tűnődöm, vajon hol rontottam el. Miután kellőképpen kiáztam, kiszálltam a kádból, felvettem a fehér pamutköpenyem, tekertem egy törölközőt a hajamra és kimentem a nappaliba. Kikapcsoltam a zenét és lehuppantam a kanapéra tv-nézés céljából. Természetesen a távirányítót megint nem találtam. 10 perc kutakodás után a kanapé párnái közé szorulva leltem rá. Ismét lehuppantam és most már diadalittasan nyomogattam a kapcsoló gombjait. Épp a CSI: NY kezdődött, imádom a CSI összes sorozatát, sőt szinte az összes ilyesféle sorozatot imádom. Kényelmesen elhelyezkedtem, amikor is csöngettek. Eléggé meglepődtem, nem vártam senkit. Odabattyogtam az ajtóhoz, arra gondoltam, hogy biztos valamelyik szomszéd jött panaszkodni, ahogy azt teszik szinte minden este. Kinyitom az ajtót és nem hittem a szememnek, a pincér volt az a kávézóból. Arc elpirul, szívverés megáll.
- Jó estét! –mosolygott, amitől még inkább zavarba jöttem.
- Jó estét! –rebegtem.
- Csak ezt szerettem volna odaadni, - nyújtotta felém a tárcámat- otthagyta a kávézóban.
- Oh, köszönöm. –Milyen ciki, - gondoltam- észre se vettem, hogy elhagytam a pénztárcám, pedig benne van minden iratom, bankkártyám, a fél életem. – De honnan tudtad… ööö tudta, hogy itt lakom?
- Megnéztem az iratait. –mondta ismét mosolyogva.
Ekkor eljutott az agyamig, hogy mekkora baromságot kérdeztem. –Jól van Megan, nem elég hogy egy értelmes mondatot nem bírsz kipréselni a szádon, de ha mégis sikerül, akkor pedig baromságokat beszélsz. Hát csak gratulálni tudok. – A kisebb fajta eszmefuttatásom után észbe kaptam és megeresztettem egy félig meddig sikerült mosolyt.
- Esetleg kér egy csésze teát? –magam is meglepődtem, hogy ezt mondtam.
- Kedves Öntől, de mennem kell. –mintha kissé zavarba jött volna.
- Oh, igen. –mosolyogtam- Mennie kell. –bólogattam. –Gondolom, maga új a kávézóban. –nem tudtam jobbat kitalálni, hogy maradásra bírjam.
- Igen, hölgyem. 2 napja vettek fel.
- Hát, sok sikert kívánok hozzá. Több mint 5 éve járok oda, mondhatni, igazi törzsvendég vagyok, de eddig maga az első, aki utánam hozta a cuccomat. Tudniillik, mindig mindent elhagyok. George már megszokta, beteszi a pult alá és másnap odaadja.
- Akkor legközelebb én is hasonlóképp cselekszem. –nevetett –Nos, most már valóban mennem kell. Későre jár.
Egyetértően bólogattam, majd egy közönyös viszláttal eltűnt az ajtóm elől. Miután becsuktam percekig csak kuncogtam és döbbenten csóváltam a fejem. A TV-re pillantottam, még csak most kezdték el a nyomozást. Mi? –csodálkoztam- De hisz akkor még csak 10 perc telhetett el. Nekem sokkal többnek tűnt. Kimentem a konyhába, csináltam egy borsmenta teát, és visszasétáltam a nappaliba, majd elmerültem New York kriminális eseteiben.
 
Arra ébredtem, hogy csörög a mobilom, Gwen hívott, hogy azonnal menjek be. Nem értettem pontosan, hogy milyen cikk vagy milyen hír, a lényeg, hogy fel kellett kelnem. Az órára pillantottam, hajnali fél 6. Alapjáraton szeretem ezt az órát, krómbevonatú, digitális rádiós ébresztő. Most azonban legszívesebben a falhoz vágtam volna. Szokásos reggeli tortúra után arra gondoltam, hogy ma valami csínosat veszek fel. Végül egy világoszöld szaténruha mellett döntöttem, bár elég nehézkes volt hozzá illő körömcipőt találnom, de kisebb kutakodás után sikerrel jártam. Felkaptam a fehér szövetkabátomat, feltettem a siltes fehér szövetsapkámat, felkaptam a laptopom meg a táskám és már indultam is. Szerencsémre egyből kaptam taxit. Hihetetlen, hogy mennyi ember sürög-forog korán reggel a szerkesztőségben.
- Megjöttem. –nyitottam be Gwen irodájába.
- Végre! 9kor interjút készítesz Valentinoval. Végre beadta a derekát és nyilatkozik az új kollekcióról.
- Hogy, hogy én? –néztem meglepődötten.
- Megan, jó vagy. Te is tudod, hogy jó vagy. Ennyi!
- Huh… szóhoz sem jutok.
- Nincs is rá időd. – nevetett- Itt vannak a papírok. –Majd átnyújtott egy kupacot. –Ebből van némi segítség.
- Azonnal nekilátok. –mondtam, majd kisétáltam az irodájából. 
Ahogy beléptem az irodámba, az ablakhoz mentem és felhúztam a redőnyöket. Bár még sötét volt kint, mégis jobban éreztem magam tőle. Levettem a kabátom és vállfára téve a szekrénybe akasztottam. Leültem az asztalomhoz, nekiláttam a munkának. Mindössze 3 órám volt, hogy felkészüljek életem talán egyik legfontosabb interjújára.
Észre sem vettem, hogy elrohant az idő. Csörgött a telefon.
- Igen? –szóltam bele.
- Megan készülődj, 10 perc és indulnod kell. Patrick majd elvisz a kávézóba, ahol az interjút készíted.
- Rendben. –tettem le a kagylót. Összeszedtem a cuccaim és magabiztosan kisétáltam az utcára.
Az autó már várt rám. Patrick kedves, aranyos srác volt. Szerettem, ha ő visz el a megadott helyekre, nem pedig Steve. Steve mindig mogorva, mintha azért haragudna, mert a munkáját kell végeznie. Ki érti az embereket? Negyed óra alatt odaértünk.
- Sok sikert, Ms Hale.
- Köszönöm Patrick. –mosolyogtam.
Hamarabb értem oda, mint az érintett ügyfél, így kértem egy kávét és leültem egy igen méretes asztalhoz. Már körülbelül 20 perce várhattam, mikor begördült egy limuzin a kávézó elé, a szívem hirtelen a torkomban dobogott.
Negyed óra alatt lezavartuk az egészet. Minden kérdésemre készségesen válaszolt. Azt gondolná az ember, hogy egy olyan élő legenda, mint Valentino Garavani nem pazarolja az idejét holmi halandó emberekkel való fecsegésre. Mindent összevetve hatalmasat csalódtam az idősödő gavallérban, persze pozitívan. Fülig érő vigyorral az arcomon tértem vissza Gwenhez, aki már tűkön ült, és alig várta, hogy beérjek. Még be se tettem a lábam, már letámadott.
- Hogy ment? Mondd, hogy jól ment! Jaj, miket beszélek, persze, hogy jól ment! Hiszen te vagy Megan Hale!
- Gwen nyugodj meg, jó? Úristen, még jó, hogy nem te mentél el. –nevettem gúnyosan –Egyébként igen, jól ment. –bólintottam.
Gwen egy óriásit sóhajtott. –Tudtam, hogy jól választok. Megan, ezennel hivatalosan is te leszel a főszerkesztő helyettes.
- Micsoda? –kikerekedtek a szemeim.
- De, ha nem akarod. –mondta tömény iróniával a hangjában.
- Dehogynem, hogyne szeretném, sőt akarom, hisz ismersz. –nevettem.
A nap további részében telefonálgattam és a szokásos dolgaimat rendezgettem. Este 5kor eljöhettem, mondván mára már eleget tettem le az asztalra. Megint az utcán sétálgattam és csodáltam a kivilágítást. Konstatáltam, hogy mindig is volt szerelmem. New York az én egyedüli szerelmem. Vidáman lépkedtem a kávézó irányába. Mikor odaértem, óvatosan belestem az ablakon és láttam, hogy a… akkor jutott eszembe, hogy még nem is tudom a fiú nevét, tehát ő ma is dolgozik. Colgate mosollyal az arcomon belibbentem és leültem a megszokott asztalomhoz.
- Jó estét hölgyem! –köszöntött.
- Oh… hello! –mosolyogtam.
- Mit hozhatok?
- A szokásosat. –mondtam elhamarkodottan, majd eszembe jutott, hogy ő honnan is tudhatná még, hogy én mit szoktam rendelni. –Akarom mondani, egy borsmenta teát. –javítottam ki magam.
- Értettem. Még valamit?
- Igen. Ha lehet, akkor ezután szólíts Megannek és ne hölgyemnek. Az összes pincér a nevemen szólít, sokkal barátságosabb, mint ez a kimért hölgyemezés. –vigyorogtam ártatlanul.
- Rendben… Megan. –tette zsebre a noteszt és sétált a pulthoz.
Már fél siker, ma nem tudok hibázni. –gondoltam magamban. Miután kihozta a teám csak ültem és az utcát mustráltam. Sok-sok ember… mindegyik siet valahova. Furcsa kívülről vizslatni az életformámat, mert én is ilyen vagyok, mindig mindenhova rohanok. Sosincs megállás…
 
***
- Te George! –intett Thony –Ki ez a Megan?
- Miért érdekel? –húzta fel a szemöldökét.
- Szerintem rám hajtott. – röhögött zavarában.
- Megan? Rád hajtott? Jó vicc öreg.
- Hidd el, ha mondom. Megkért, hogy Megannek szólítsam. – vágott önelégült arcot.
- El kell, hogy szomorítsalak, őt minden itt dolgozó Megannek szólítja, szinte a kávézó nyitása óta idejár. Meg különben is Megan Hale egy menő újságíró a Runway-nál, ne is álmodj arról, hogy elérheted... Kész a tea, vidd ki neki és szállj le a földre.
 
***
- A teája hölgyem! Akarom mondani, Megan.
- Köszi. –vigyorogtam.
Eldöntöttem, hogy mielőtt hazamegyek, beszélek Georgeal. Szépen intettem neki, hogy fizetni szeretnék.
- Szia, George!
- Szia Megan! Hogy, s mint?
- Szuperül. Életem egyik legjobb napján vagyok túl. –vigyorogtam.
- Csak nem?
- De, de. –bólogattam- De nem ezért akartam veled beszélni. Van egy kis időd?
- Persze, rád mindig.
- Na, csak azt akartam megkérdezni, hogy ki ez az új pincér srác? –mosolyogtam szokásos ártatlanságommal.
- Thony-nak hívják, pár napja vettem fel. Ezek szerint igaz, amit mondott. –elmélkedett George.
- Mondott? Mit mondott?
- Azt, hogy ráhajtottál. –nevetett.
- Hát… próbálkoztam, de tudod, milyen idétlen vagyok. –nevettem most már én is. – Ha megkérlek, szólnál az érdekemben pár szót? –bevetettem az überaranyos nézésemet, aminek senki nem tud ellenállni.
- Érted bármit. –kacsintott.
- Imádlak! Tudod mit? –elvettem tőle a noteszét és ráfirkantottam a számom- Ezt add oda neki. –kacsintottam.
- Mindent a kedves vendégnek. –mosolygott.
Ezek után fizettem, és mint a kámfor eltűntem a kávézóból. Amikor hazaértem ledobáltam a cuccaim, és ahogy régen a gimiben az ágyszélén ülve vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom. Persze tudtam, hogy este 9ig dolgozik és még utána haza kell mennie, de én akkor is tűkön ülve vártam azt a hívást. 7 körül érhettem haza, 8ig ültem, mint a kisangyal, majd meguntam. Befészkeltem a fürdőbe, víz a kádban, fürdősók beledobálva, pohár bor a kád mellett… Azért biztonság kedvéért bevittem a telefont, nem lehet tudni. És egyszer csak megszólalt, hirtelen nem is tudtam, hova kapjak. Nyugi… mélylevegő… nyugi… csak nyugodtan…- mondogattam.
- Hallo? –szóltam bele közönyös hangon.
- Szép jó estét! Thony vagyok a kávézóból.
- Oh… szia! –mondtam, mintha már el is felejtettem volna, kiről van szó.
- Nos, azon gondolkoztam, esetleg holnap este ráérsz e?
- Az attól függ. –mondtam.
- Mitől is?
- Hogy miért kérdezed. –nevettem. Közben a kezemre néztem, úgy remegett, mint valami kocsonya. - Na ha ezt látná. – gondoltam.
- Arra gondoltam…- kisebb szünetet tartott - hogy nem e lenne kedved velem vacsorázni holnap este.
- Ami azt illeti, nincs semmilyen programom, úgyhogy szívesen elmegyek. –mosolyogtam, bár rajtam kívül ezt senki sem tudta.
- Akkor holnap 8ra érted megyek.
- Remek.
- Bye!
- Bye! –tettem le a kagylót.
Amint kimásztam a kádból és magamra kaptam a köntöst, örömtáncot jártam a fürdő kellős közepén.
- Ez életem legtökéletesebb napja! –mondogattam.
 
Másnap este 7kor már harci díszben pompáztam, rajtam ne múljon a dolog alapon. 8kor meg is érkezett Thony és elvitt egy igen elegáns étterembe. Természetesen alig ettem valamit, nem hiszem, hogy jól venné ki magát, ha az első randin kétpofára zabálnék előtte, csak szépen visszafogottan.
A vacsora csodálatosan sikerült. Reméltem, hogy ez azt jelenti, többször találkozunk még. Másnap moziba mentünk, majd sétáltunk egyet a Central Parkban. Csupa olyan dolog, amit alapjában giccsesnek tartottam, most azonban, hogy átélem, már korántsem taszító. Sőt kifejezetten kellemes volt a séta.
 
***
 
- Kicsim, akkor feldíszíted a fát? –szóltam ki a konyhába Thonynak.
- Jó, jó. Megyek már. –nevetett- Egyébként tudod, mit mondott tavaly George? –kérdezte, miközben a díszekkel bajlódott.
- Tavaly? Micsoda?
- Igen, emlékszem, akkor vettek fel pár napja. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy mégis ki vagy te, olyan lelkes lettem, miután megkértél, hogy Megannek szólítsalak. Erre azt felelte, hogy ne is álmodozzam rólad.
- Tudod, milyen George. –nevettem.
Nagy nehezen feldíszítette a fát, én pedig elkészültem a vacsorával. Megterítettem az asztalt, majd lekapcsoltuk az összes villanyt és meggyújtottuk a karácsonyi gyertyát. Nem tudtam, mikor is mondjam el neki, a megfelelő pillanatra vártam. Miután befejeztük az evést, beszélgetni kezdtünk, csupa átlagos dolgokról. Hogyan is intézzük az ünnepet, holnap kihez megyünk vendégségbe. Tisztáztuk, hogy mindenkinek vettünk ajándékot. Majd egyszer csak megszólaltam.
- Thony? –mondtam kissé félénken, nem tudtam, milyen reakciót vált ki belőle a következő mondat.
- Igen?
- Van egy meglepetésem. –kis szünetet tartottam.
- Mi az, mondd már! –nevetett.
- Jövőre hárman ülünk majd az asztalnál.
Thony hirtelen felugrott a székről. –Komolyan? Azt mondod, hogy…? –ugrott a nyakamba- Mióta tudod?
- Biztosan, csak reggel óta. –mosolyogtam.
- Ez csodálatos! Apa leszek, lesz egy… egy bébink. Most azonnal felhívom anyát! – és már rohant is telefonért.
- Igen azt nekem se ártana. –gondoltam. Tárcsáztam anyu számát.
- Hallo? Igen, szia, anya!
- Szia, drágám!
- Először is Boldog Karácsonyt! Ne haragudj, hogy most zavarlak, de nem tudtam holnapig várni.
- Ne butáskodj! Tudod, hogy sosem zavarsz.
- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy jövőre már hárman megyünk át hozzátok a karácsonyi ebédre…

Bodies*.*

2008.12.15. 18:52 | Dita^^ | Szólj hozzá!

Végre van egy kis időm, hogy leírjam, milyen is volt a pesti Bodies kiállítás. Szombaton fél 7kor, mikor még mindenki vígan aludt, csorgatta a nyálát a kispárnájára, na akkor én már talpon voltam és készülődtem.XD Fél 9re le is értem a pályaudvarra, ahol kb 45 percet kellett várni a csepergő esőbe és igen csípős hidegben, mire mindenki odaért... De nagy nehezen elindultunk. Mondanom se kell, hogy SZŰK volt a hely, a biztonsági öv becsatoló izéje végig nyomta a combom... Dagadt vagyok naXD Egyik oldalamon Angee, másikon tannő ült. Zötyögtünk szépen, unalmasan, mire végül odaértünk. Először bementünk az IMAX moziba... mikor tannő mondta, hogy terészetfilmet fogunk nézni, kicsit kiakadtam. Ki akar uncsi természetfilmet nézni, mikor a Twilight is egyidőben kezdődött vele...-.- De 3D-ben nyomták a filmet és hihetetlen jó volt. Annyira élethű volt, hogy folyamat nyúlkáltam, hogy megfogjam a sziklákatXD De nem csak én... körbenéztem és mindenki tapogatta a levegőtX'D Egyszóval JÓ volt. Ezután laza egyórás sorban állás után az utcán egy kopasz security ordított, hogy menjünk be. Se kabát, se táska, fényképezőről meg ne is álmodjál, hogy beviheted... Először nem igazán akartam elhinni, hogy ezek valódi emberek, de ahogy egyre haladtunk a termekben, sikerült meggyőzniük. Nagyon durva volt, ahogy szét voltak szabdalva azok az emberkék... ahogy szanaszét állt a húsuk...:O Az érhálózatos terem viszont nagyon tetszett:D Mintha sok ezer piros cérna lett volna... ezek vagyunk mi... sok ezer kis piros cérna gombolyaga:D Aztán bent találtam magam egy belső szervektől hemzsegő teremben... ki volt állítva egy dohányos tüdő...:O Hogy én többet még csak cigis doboz közelébe sem megyek, az is biztos. Undorító volt. Én nem akarom így végezni. Az uccsó két terem kicsapta a biztosítékot. Az egyikben a magzat fejlődését mutatták be zigóta állapottól 30 hetes korig... A vitrinben ott feküdt egy 30 hetes baba.:O A szája nyitva volt, és tisztára olyan hatást keltett, mintha megölték volna... Még a hideg is kirázott. Aztán jött az utolsó, a legnagyobb sokk... A vitrinben ott feküdt egy nyúzott emberi bőr:O Tetőtől talpig... majdnem rosszul lettem... Alig vártam, hogy kijöhessekXD kifele jövet is volt biztonsági őr...-.- Nem akart kiengedni, mert nem volt nálam a katalógus blokkja, amit 5 perccel azelőtt vettem... gyorsan visszamentem és szereztem egy nyűves bokkot-.- Kb egy órát kellett várni, mire a tannő és végignézte a tárlatot. Mi jó másfél órát voltunk bent... hogy ő mi az istent csinált majdnem 3 órán keresztül, az örökre rejtély marad számunkra... Mindent egybe vetve csodálatos egy kiállítás, de vannak elemei, amik bizony erős gyomrot igényelnek.:D Ezek után bevágódtunk a kisbuszba és indultunk haza. Az egyik srác késztetést érzett, hogy érdeklődjön, a tanárnőnek volt e már hüvelygombája...XD Fél úton ezen röhögtünk. Aztán persze ment az ökörködés, ahogy az ilyenkor szokás. Fél11-re haza is értem:D Anyumnak odaadtam a katalógust, amiben a kiállításon látható képek vannak. Nemes egyszerűséggel nem volt képes végignézniXD Van ilyen...:D

Sebészet...-.-"

2008.12.11. 17:33 | Dita^^ | Szólj hozzá!

A következő sorokban leírtam, mit is műveltek velem a sebészeten, ha nem bírod az ilyesmit, akkor ne olvasd el:PXD

 

Na most, mikor már kellőképpen kiment a lidokain hatása a lábamból, gondoltam leírom a mai napom...-.- Csak hogy teljes legyen a kép, az elején kezdem... Kedden elmentem a sebészetre, met megint beadta a kulcsot a lábujjam és benőtt a körmöm... gusztustalan mi?XD Csütörtökre elő is jegyeztek egy kisebb fajta műtétre... ahogy meghallottam ezt a szót, tudatosult bennem, hogy nekem bizony végem van. 11-re kellett ott lenni... jó páciens lévén fél11-re márt benn voltam, rajtam ne múljon a dolog. Jelzem egy pad volt kitéve, amit befoglalt két morcos arcú férfi és egy idős néni. Nem volt mit tenni anyuval álltunk egy laza 2 és fél órát, mire aztán behívtak. Gyomrom a torkomban...Most meghalok, most meghalok... mondat ismételgetése. Egy függöny mögé kísért egy helyes ápolósrác és közölte, hogy meltartó, bugyi marad a többit le... majd rámutatott egy gusztustalan zöld lepedőre és mosolyogva mondta, hogy ezt tekerjem magamra, kaptam még hajhálót és lábra való kis hálószerű izéket is. Miután elkészültem a srácba karolva csúszkáltam a műtőig, mert vmeik okostojás takarító felmosta az egész folyosót-.-" Azt hittem, majd valami ultra modern műtő lesz, de minimum olyan, mint a Grace Klinikában... hát nem olyan volt... Mondták, hogy pattanjak fel az asztalra... a lepedővel magam körül igen érdekes volt felmászni, de megoldottamXD Majd jött a doki néni... ráöntött egy csomó jódot a lábamra, ami annyira csípett, mint a nem is tudom mi... és kb ez volt a legkellemesebb élmény. Láttam, hogy babrálnak a tűkkel...na mondom, most van végem... Félénken megkérdeztem, hogy UGYE NEM a körmöm alá döfi azt a szart... mondta, hogy nem, de attól függelenül kurvára fog fájni. Na mondom köszi, én is szeretlek. És hogy kapja be, igaza volt...:O Olyan szinten fájt, hogy majdnem a kezemben maradt az ágy széle... Aztán na akkor még ide is egyet... az se volt jobb...-.- Elkezdte böködni a lábam, hogy lássák mennyire hatott az érzéstelenítő... nem nagyon akart hatni... Akkor még egyet, mondta. Szemeim csöppet kikerekedtek, és hogy teljes legyen a kép, azt a gyulladt részbe bökte...-.-" Aztán nekem esett a szaros ollójával... minden egyes vágást éreztem... a könnyem folyt is , ahogy illik. Fájt! Nagyon, nagyon FÁJT! Közben persze próbáltam poénkodni, hogy ne lássák, hogy mindjárt meghalok... két inekció közt mondtam, hogy ha azt kibírtam, hogy a nyelvem átszúrják, akkor feltehetőleg itt sem fogok meghalni... (Pedig közel voltam hozzáXD)... Megkérdezte a doki néni, akarom e látni, amit kivágott a lábamból... mondom, ha már úgyis itt vagyokXD kb egy fél centi széles és másfél centi hosszú körmöt operált le rólam:O Durva volt az biztosXD Az elején mondtam, hogy én szeretném nézni, ahogy csinálja, de nem engedte=(X'D Végül kaptam egy hatalmas kötést... a srác lesegített az asztalról, majdnem elvágódtam, mert beakadt a hülye lepedőmXD Ahogy kísért vissza az öltözőhöz, mondta, hogy húzzam feljebb a lepedőt, mert el fogok esni. Mondom, max kitöröm a bokám és akkor mi vanXD Erre: Akkor majd bemegyünk az egyik szobába és begipszelem, úgyis helyben vagyunkXD Na mondom kösziX'D Reggel mehetek kötözésre, mert miért ne...XD Aztán megyek suliba, mert úgy az igazi... Ja egyébként csak enyhén néztek az emberek, ahogy bicegtem le a kórháztól... szövetkabát, kesztyű, egyik lábamon cipő...másikon meg papucsXD Nem tudom, mit izéltek, szerintem tök divatos:PXD Viszont le kellett mondanom a holapi programomat... Mennem kellett volna Pécsre a Kikötő Online szerkesztőségébe... de szinte menni nem bírok, és elvileg ágyból nem kelhetnék fel...-.- Na mindegy, majd legközelebb:) 

Avery...

2008.12.01. 20:10 | Dita^^ | Szólj hozzá!

Ma lukasórában kezdtem el írni, de sajna kicsöngettek mielőtt befejzhettem volna-.- Aztán következett a művtöri...ott is írogattam és végül itthon tettem pontot a végére:D Olvassátok!:D

Avery
 
Az ablakban állva nézem, ahogy darabokra hullik a világ előttem. Az esti szellő simogatja az arcom, beletúr a hajamba. Pont úgy, mint Ricky szokta. Illetve csak tette. Tegnapig, amikor is az az autó… Könnybe lábadt szemmel nézem az épületeket. Közben emberek gyűlnek a toronyház alatt. Kiáltoznak, hogy ne tegyem meg. De mégis mit ne tegyek meg? Nem akarok semmit tenni. Én csak állni akarok itt, sírni, kiáltani, üvölteni. Úgy érzem, egy tárgy vagyok, egy ostoba báb, melyet madzagon rángat egy elborult elméjű képzet. Az emberek jajveszékelő kiáltásai idegessé tesznek. Elengedem a párkányt, hogy csendre intsem őket, de véletlenül megcsúszom. Már két hónapja mondom Rickynek, hogy fel kellene újítanunk. Elvesztem az egyensúlyom és zuhanni kezdek. Nem is olyan rossz, mint gondoltam. Egész kellemes érzet, még csak nem is sikoltok. Úgy érzem, mintha percek óta zuhannék. Levegőt már nem igazán kapok, de nem pánikolok. Rickyre gondolok. Tegnap reggel is olyan vonzó volt, mint minden egyes nap. Az öltöny, a kék ing –a világoskék, nem a mélykék- a hozzáillő nyakkendő. Ha nem tartom fel az ostobaságaimmal, akkor nem kellett volna sietnie. Ha nem veszekszem az idióta párkány miatt, még most is fenn ülne a lakásban. Valószínűleg épp vacsoráznánk, elmondaná, mi volt az irodában és megkérdezné, milyen volt a napom. Bűnbánóan borulnék a nyakába és elmondanám, hogy nem érdekel a párkány. Csak ő érdekel, csakis ő. Hirtelen minden elsötétül, egy nagy csattanást hallok. Kinyitom a szemem, mindenütt üvegszilánkok körülöttem. Kétségtelenül egy autóra estem. A tulajdonos biztosan őrjöngeni fog, mikor megtudja, hogy tönkre tettem a kocsit. Ám amikor elmondják neki, hogy a biztosító fizet, csendben marad. Hallom, ahogy az emberek szörnyülködnek. Azt skandálják, biztos meghaltam. Persze mondom, hogy nem, dehogy, jól vagyok. Még csak fájdalmat sem érzek. Úgy tesznek, mintha nem hallanának. Felülök, hogy biztosítsam őket, igenis jól vagyok. Ahogy felemelkedem, meglátom magam, az autón fekszem. Elég csúnya sebekből vérzem. Most már elhiszem, miért gondolták, hogy nem éltem túl. Lemászok az autó tetejéről. Beállok a tömegbe és a több száz emberrel együtt bámulom a saját, élettelen testem. Milyen hullámos a hajam. Nem is gondoltam, hogy Shelly ilyen jó munkát végzett. A sminkem a sírástól elfojt az arcomon, pedig vízálló sminket használok. A kezeimből és a lábaimból üvegszilánkok állnak ki, a nyakamon pedig egy 5 cm-es vágás éktelenkedik. A ruhám csupa vér, csavarni lehetne belőle a meleg, vörös véremet. Mennyi vérem van. Ezen csodálkozom pár másodpercig. Persze tanulja az ember, hogy kb. 5 l vér van egy emberi testben, de a valóságban látni teljesen más. Megérkezett a rohammentő és a rendőrség is befutott. A mentősök szépen, lassan odasétálnak az autóhoz. A doki a nyakamra helyezi az ujját, majd unott arccal biccent, hogy hozzák a zsákot. Mellette állok, így tökéletesen látom, mikor rendezetlen firkantással ezt írja a lapra: ÖNGYILKOSSÁG. Ekkor megkopogtatom a vállát és bőszen magyarázom, hogy szó sincs erről. Csupán ügyetlen voltam és leestem. Nem akartam, tényleg nem. Rám se hederít, visszaül a mentőbe és elhajtanak. Lassan az emberek is megunják és hazaindulnak. Folytatják unalmas, monoton életüket, miközben én… én itt állok és nem értek semmit. A helyszínelők egyértelműnek tartják, hogy önszántamból vetettem magam a mélybe. Odaállok az egyik elé, feltartott kézzel üvöltök, hogy álljon meg és végre figyeljen rám. Még csak fel sem emeli a fejét, a papírjaiba burkolózva átsétál rajtam. Leülök a padkára, az arcom a kezeimbe temetem és zokogok. Megint Rickyre gondolok. A hétvégén lett volna az esküvőnk. Már minden meg volt szervezve, a terem, a meghívók elküldve, az étel, az ital. Még a ruhám is kész lett tegnap előtt. Ricky persze meg akarta nézni, de nem engedtem neki, balszerencsét hoz, mondtam. Az eljegyzési gyűrűmet nézem. A Central Parkban kérte meg a kezem, tudta, hogy szinte mindennél jobban imádom azt a helyet. Egy kellemes vacsora után kéz a kézben sétálgattunk, majd hirtelen letérdelt elém és a zsebéből előhúzta ezt a gyönyörű gyémántgyűrűt. Életem legszebb napja volt. Csak most értem meg, mennyire imádom Rickyt, nem tudnék nélküle élni. Felmegyek a lakásunkba. Az ajtó nyitva van, mikor belépek, meglátom anyut. Ül a kanapén és egy fényképet szorongat. Egy nyaraláson készült, a tengerparton. Ricky és én vagyunk a képen, éppen puszit ad nekem, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon élvezem az életet. Az életet, ami nemrég semmivé vált. Leülök anyu mellé és megsimítom az arcát. Egy pillanatra felnéz, mintha tudná, hogy ott vagyok. Anya, édes anya, hát látsz engem?, kérdezem bizakodva. De anya nem szól semmit, ismét a képet nézi. Pakolászni kezd, kicsit rendetlenséget hagytam magam után. Tegnap egész végig a kórházban voltam. Az orvosok hitegettek, hogy Ricky túléli. Nincs nagy probléma, szinte minden napos az ilyen „kisebb fajta gázolás”. 6 órán át műtötték és mikor végeztek, egyből az intenzívre vitték. Azt mondták, hogy jól van és alszik. A műtét alatt egy rendőr kérdezgetett, elmondtam neki mindent, amit tudtam. Elmondtam, hogy összekaptunk azon az idióta párkányon, és hogy Ricky ideges volt, mikor munkába indult. Én tehetek róla. Megöltem azt, akit a világon mindennél jobban szerettem. A rendőr nyugtatgatott, hogy nem így van és különben is minden rendben lesz. Kérdeztem, hogy tudni lehet e, ki tette ezt vele. Azt mondta, cserbenhagyásos gázolás történt. Ekkor zokogva üvöltözni kezdtem, hogy az orvos azt mondta, kisebb fajta gázolás. A rendőr lesütötte a tekintetét és csak ennyit mondott, sajnálom. Már éjfél körül járt az idő, mikor a doktor kijött és félrehívott. Azt mondta, menjek be Rickyhez és búcsúzzam el tőle. Nem értettem, mire céloz. Majd elmondta, hogy olyan mértékben roncsolódtak a belső szervei, hogy nem lehet megmenteni az életét, és ők küzdöttek érte, de hiába. Próbáltam nem sírni, de nem ment. Folytak a könnyeim, ahogy beléptem a szobába. Egy hatalmas fehér ágyon feküdt, mindenféle csövek lógtak ki belőle. Mikor meglátott rám mosolygott. Remegő térdekkel sétáltam az ágyához és leültem. Megszorítottam a kezét, megint zokogtam. Legközelebb jobban figyelek, ha lelépek a járdáról, mosolygott, miközben erős köhögő roham tört rá. Rémülten figyeltem, hogy a férfi, aki mindig megvédett, aki mellett biztonságban érezhettem magam, most itt haldoklik a szemeim előtt. Nem akartam elhinni, nem voltam hajlandó elfogadni. Ricky hirtelen abbahagyta a köhögést és éles, sípoló hangot hallottam. Kirohantam és ordítozni kezdtem egy orvos után. A halál időpontja 0 óra 12 perc, mondta szárazon a doktor. Kitessékeltek a kórteremből. Ahogy anyu felé haladtam, minden olyan fényessé vált. Valószínűleg elájulhattam. Ez ilyenkor előfordul, ne tessék aggódni asszonyom, hallottam az orvos hangját. Anya aznap hazajött velem, nálunk aludt. Másnap azt mondta, addig marad, amíg szeretném. Mondtam neki, hogy nyugodtan hazamehet, megleszek és igazából szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Miközben elmélkedtem, anya elment. Egyedül voltam a lakásunkban. Az ablakhoz mentem, amiből az imént kizuhantam.
- Avery?!
 Istenem, ismerem ezt a hangot, hisz ez… ez Ricky hangja. Megfordultam és Ricky ott állt előttem. Abban a ruhában, amiben a baleset napján elindult otthonról.
- Ricky… édes Rickym… - ugrottam a nyakába.
- Hé, hé, nyugi! Nem szoktál ennyire örülni nekem. Mi a vacsora?
- Vacsora? Mégis miről beszélsz?
- Arról, szívem, hogy egész nap dolgoztam és éhes vagyok. –nevetett.
- Éhes? Dolgoztál? De hát tegnap meghaltál.
Ricky döbbenten nézett rám. –Jól vagy Avery? Összevissza beszélsz.
- Nem! Dehogy! –üvöltöttem ellentmondást nem tűrően –Tegnap mielőtt munkába indultál összevesztünk ezen az idióta párkányon. Elrohantál és útközben elgázoltak. Bent voltam a kórházban, mikor meghaltál.
Csendben figyelte minden szavam.
- És én –folytattam- ma véletlenül kizuhantam az ablakból. Nem akartam, tényleg nem. –zokogtam.
- Avery beütötted a fejed? Jó az igaz, hogy ma veszekedtünk ezen a nyüves párkányon, de nem gondoltam, hogy ilyen sztorival próbálsz meg rávenni, hogy újítsuk fel. –nevetett.
- Ma? De hisz tegnap…
- Gyere, ülj le egy kicsit. Érintsd meg az arcom! Érzed? Valódi vagyok, ahogy te is. Nem haltunk meg. Hogy mondhatsz ilyen badarságot?
- De én…
- Avery, azt hiszem, pihenned kellene, túl sokat stresszelsz az esküvő miatt. –majd homlokon csókolt és kiment a konyhába.

Olyan élet ez, ami percről percre véget ér

2008.11.30. 21:19 | Dita^^ | Szólj hozzá!

Az alábbi iromány a Fight Club című remekműnek köszönhető. Megragadott Tyler, elvont, torz elméje és pár mondat erejéig magából a filmből is idéztem. Olvassátok!

 

Olyan élet ez, ami percről percre véget ér
 
Éjfél van. Megint. Nem tudok elaludni. Megint. A doki azt mondja, insomnia. Nem hiszek neki. Kértem, könyörögtem, hogy adjon valami gyógyszert. Erre azt felelte, mozogjak többet. Elzsibbadt a bal oldalam. Megfordulok. A falat nézem. Nem tetszik a színe. Át kellene festeni. Igen, átfestem. Felkelek, festéket keresek. De miért tartanék itthon festéket? Kimegyek a konyhába, leülök. Közben kinézek az ablakon. Korom sötét lenne, ha a város fényei kiégnének. Arra gondolok, milyen jó lenne, ha hirtelen korom sötétbe burkolózna Manhattan. Csak az éjszaka és én. Az ágyamban fekszem. Megint. A falat nézem. Megint. Hajnali 4 van. Az irodában ülök. Paul megint üvölt. Elkéstem. Azt mondja, rég le kellett volna adnom a cikket. Nem tudom, milyen cikket. Azt üvölti az arcomba, hogy kirúg. Kedvesen mosolygok, miközben érzem, hogy ökölbe szorul a kezem. Meg szeretném ütni. De nem teszem. Miután elviharzik, ülök a gépem előtt és írok. Fogalmam sincs miről, miért vagy minek. Csak írok. Ez a dolgom. Írni. Este 5. Hazaindulok. A taxis valami mexikói bevándorló. Megint. Nem tud rendesen angolul. Idegesít, úgyhogy inkább hozzá sem szólok. Felmegyek a lépcsőn. A szomszéd veri a nőjét. Megint. A lakásban mandula illat. Szeretem a füstölőket. Felkapcsolom a villanyt. Gyönyörködöm a látványban. Precízen megtervezett, finoman megmunkált, tökéletesen kivitelezett minden egyes alkotóeleme. Imádom. Megengedem a forró vizet. A kád lassan megtelik. Elmerülök a habokban. A 4 féle illóolaj, a 2 féle fürdősó és a habfürdő keserédes illatot áraszt. Álmos vagyok. De mire eljut az agyamig a gondolat, már rég el is múlt ez az érzet. A szobámban ülök. Fénymásolatot készítek egy holnapi beszámolóhoz. Fénymásolat. Az álmatlanságban semmi sem valódi. Minden a másolat másolatának másolata. Akárcsak én. Egy másolat vagyok. Nem érzem, hogy létezem. Valószínűleg nem is létezem. Egy képzet vagyok, egy álom valakinek a torz elméjében. Apu elcseszett élete vagyok. Éjfél van. Megint. Nem tudok elaludni. Megint. A konyhában ülök. Rágyújtok, pedig nem is dohányzom. Eszembe jut, hogy rákot kaphatok tőle. Nem érdekel. Az ablaknál állok. A várost nézem. Megint. Arra gondolok, milyen szép lenne, ha hirtelen minden épület, minden felhőkarcoló, minden újságosstand a levegőbe repülne. Mosolygok. Taxit hívok. Miközben be akarok szállni egy férfi majdnem fellök. Felkapom a fejem és bemutatok neki. Ő csak mosolyog.  Paul megint üvölt. Valami papírokat lebegtet az arcom előtt. Érzem, hogy ökölbe szorul a kezem. Meg szeretném ütni. Megint. De nem teszem. Azt üvölti, megbízhatatlan vagyok. Semmirekellő. Felállok. Nem akarok, mégis megteszem. Látom, ahogy a kezeim önálló életre kelve megragadják Paul nyakát. Szorítom. Kapálódzik. Kérlel, engedjem el. Végül elengedem. Rémült arccal néz, miközben levegőért kapkod. Azt üvölti, ki vagyok rúgva. Mosolygok. Ettől még inkább megijed. Mutogat, hogy szedjem a cuccom és tűnjek el. Leülök a székembe. 2 perc után felnézek, és azt mondom, ha nem akarja, hogy megtudja a felesége, hogy velem csalja, akkor fogja be. Gyűlölet tükröződik a szemeiben. Legszívesebben megölne. Tudom, mert én is ezt tenném. Kinyitom az ajtóm. Egy levél fekszik a padlón. Egy férfi írta, sajnálja, hogy reggel majdnem fellökött. Vacsorázni akar velem. Kidobom a kukába. Lefürdöm. A gép előtt ülök. Dolgozom. Bár nem értem, miért. Paul úgyis kirúg előbb utóbb. Az ágyban fekszek. Nem tudok elaludni. Megint. Olyan élet ez, ami percről percre véget ér. Minden szempillantás után újjászületek, hogy ismét elpusztuljak. Csengetnek. A férfi az, aki a levelet küldte. Rózsát tart a kezében. Beengedem. Jóképűnek találom. Finom az illata. Azt mondja, hozott vacsorát. Ahelyett, hogy a rendőrséget hívnám, leülök és eszem. Azt mondja, régóta figyelt, de nem mert megszólítani. Nem hallom, mit mond. A szemeit nézem. Mélykékek. Gyémántként csillognak. Észreveszi, mosolyog. Megsimítja az arcom. Hagyom. Kimegyek a konyhába. Utánam jön. Megfordulok. Egy pisztolyt tart a kezében. Nem félek. Az arcomhoz nyomja a fegyvert és közben megcsókol. Még mindig nem félek. A kezemben kést tartok. Azt mondja, nem merem megtenni. A kést markolatig mártom a nyakába. Elejti a fegyvert. Halálhörgést hallok. Azt kéri, segítsek. Csak állok és nézem, ahogy szenved. Nem érzek semmit. Nem mozdul. Azt hiszem, meghalt. Az ágyban fekszek. Megint. Nem tudok elaludni. Megint.

A gyönyörűséges Dita Von Teese^^

2008.11.16. 17:42 | Dita^^ | Szólj hozzá!

A mai bejegyzést az abszolut példaképemnek, Dita von Teesnek szentelem:) Sokan, mikor meghallják a nevét vagy fogalmuk sincs róla, ki lehet; vagy az ugrik be nekik, hogy óóó jaj tudom már...ő az a sztriptíz táncosnő...-.-" Na igen, a legtöbb ember nem lát a dolgok mögé. Mindegy, ez az ő bajuk. Én azonban többet látok, mint egy egyszerű táncosnő... Dita visszahozta a művészetet az erotika világába. Nem közönséges, nem pornográf műsorokat ad elő..., művészien teszi, amit tesz és ez az, amitől más mint a többi. Emiatt nem alacsonyodik le a night clubokban magukat mutogató csajok szintjére... Emellett persze modelkedik is.^^ Ki gondolta volna, mi?XD És ha ismereteim nem csalnak, akkor egy kozmetikai cég reklámarca...^^ Hogy félreértés ne essek, elmondom, hogy nem fogom leírni sem a biográfiát, sem ehhez hasonló információkat...azért van a kedves kis google, hogy használjuk:P Akit érdekel Dita, úgyis utána néz, akit meg nem, az vessen magára... Személy szerint szeretnék olyan lenni, mint ő. Olyan csinos és magabiztos. Jó persze tudom, hogy az én derekam valószínűleg sosem fog úgy festeni a fűzőben, mint az övé, de egye-fene ezzel még megbékélek valahogy.:) És azért valljuk be, hogy az a nő, aki Marilyn Manson felesége mert lenni, azért tudhat valamit...:D Elegáns, mégis kihívó, kacér, mégsem közönséges...Egyszerűen tökéletes^^

 

Egy-két videoval alátámasztom a fenti állításaimat:D

 

 

 

Címkék: példakép dita

Megint csak úgy...

2008.11.15. 10:33 | Dita^^ | Szólj hozzá!

 

Keringő a Halállal
 
- Nyáron valahogy sokkal szebb a város. –gondolta Sarah, miközben a kirakatok előtt sétálgatott. –Istenem már ennyi az idő. –kapott a fejéhez –Még be kell fejeznem a Dior cikket.
Leintett egy taxit és 10 perc múlva már a laptop előtt ülve dolgozott.
- Sosem fogom ezt befejezni. Nem tudom, mit írhatnék még. De egy ilyen kis csökött cikkel nem állhatok Katy elé. Helyből kiugrana a magas sarkújából. Azt hiszem, megyek és kibontok egy üveg pezsgőt.
A hűtőhöz érve azonban meggondolta magát. Felkapta a telefont és már tárcsázott is.
- Szia Gwennie. Ráérsz most?
- Szia Sarah. Miért is?
- Csak arra gondoltam, átjöhetnél. Iszogatnánk, beszélgetnénk, ilyesmi.
- Jól hangzik. Félóra és ott vagyok.
- Remek, akkor várlak.
Miután letette a telefont, máris újra tárcsázott.
- Hallo? Jó estét! Igen, ööö a szokásos vacsorát szeretném rendelni. Igen, igen a megadott címre. Köszönöm szépen. A viszont hallásra.
- Na, ezt is letudtam. Legalább lesz valami kaja itthon. Bár nem hiszem, hogy Gwen enni fog. Sosem eszik. Nem is értem, hogy lehet még életben.
Sarah végül mégis csak kinyitotta azt az üveg pezsgőt. Egy csinos kis pohárral a kezében leült az ágya szélére. Kinézett az ablakon és hirtelen azon vette észre magát, hogy megint az az elégedetlen érzés gyötri. Hetek óta nem tudott szabadulni tőle és kezdett betelni a pohár.
- Csak egy. Egyetlen egy normális srác. Hát olyan nagy kérés ez könyörgöm. Nem hiszem. Hihetetlen. Itt vagyok 26 évesen és nem találtam egy olyan pasit, aki esetleg többet akart volna egy éjszakánál. Szánalmas vagyok.
Mire Gwen odaért, Sarah szinte az egész üveget felhörpintette.
- Szijjjjjja Gwennie! –dőlt barátnője nyakába Sarah.
- Mi van veled? Te ittál? Bűzlesz, mint valami csöves.
- Én? Ugyan már! –legyintette nevetve – Na, gyere már be! Ne ácsorogj ott kinn!
- Sarah, te berúgtál.
- Nem is igaz! –fintorgott, majd kecsesen átesett a nappaliban árválkodó puffon.
- Istenem! Jól vagy? –rohant oda Gwen.
- Persze, jól. Nincs semmi bajom.
- Gyere szépen! Ezt itt letesszük. –vette ki a poharat Sarah kezéből. –De mi ütött beléd? Nem szoktál ilyet csinálni.
- Én… én csak… én…
Hirtelen zokogás tört rá. Gwen csak ült mellette és nem értette, mi történik barátnőjével.
- Sarah. Hé, Sarah?! Nyugodj meg szépen és mondd el, mi bánt.
- Minden, érted? Az egész tetves életem. Nézz rám, egy csődtömeg vagyok!
- Te meg mi a fenéről beszélsz? Sikeres vagy, fiatal, szép és okos.
- És totálisan szingli.
- De ezt csak is magadnak köszönheted. Mindig csak a rossz fiúkra buksz. Ne csodálkozz, ha faképnél hagynak. Az ilyen srácok sosem javulnak meg.
- Nem tehetek róla Gwen.
- Jaj Sarah… - sóhajtott –Tudod, mit? Holnap lesz egy koktél parti szerű fogadás a cégnél. Gyere el velem. Hátha végre normális pasival is találkozol.
- Holnap? De hát nincs egy rendes göncöm.
- Ezt most meg sem hallottam. Kincsem, nézz már be a szoba méretű gardróbodba. Azt hiszem, találni fogsz valamit. Most pedig jobb lesz, ha lefekszel.
- Nem, nem tudnék aludni. Ha megkérlek, hozol nekem egy zsepit?
Időközben csöngettek. – A franc… Gwen, könyörgöm, nyisd ki az ajtót. Tuti, hogy hozták a kaját, de én ilyen fejjel oda nem megyek.
- Jó, jó. Mindjárt átveszem.
Hé, öreg ráragadtál a csengőre, megyek már… Hihetetlenek, ezek a futárok. –mérgelődött Gwen, ahogy átvágott a nappalin.
- Jó estét! Meghoztam az ételt.
- Igen, köszönöm. Itt a pénz, a többi a magáé. Viszlát.
És már rá is csukta szerencsétlenre az ajtót.
- Mi jót rendeltél? –kérdezte Gwen, miközben csomagolta ki a meleg vacsorát.
- Csak a szokásosat. Sült tészta, meg bambuszos csirke.
- Jól hangzik. – húzogatta szemöldökét Gwen.
- Ha éhes vagy, nyugodtan egyél.
- Te nem kérsz?
- Szerinted? Örülök, hogy nem hányok mindjárt a padlóra.
- Jó étvágyat!
- Te kérdezted. –nevetett Sarah. –Egyébként, ha kiszedted, igazán ide jöhetnél. Olyan kellemes átüvöltözni az egész lakáson.
- Hogy mondod?
- Gyere be a szobába, ha kiszedted a kaját! –üvöltött Sarah, ahogy csak bírt.
- Jó, jó. Azért nem kell kiabálni.
Gwen egy hatalmas kupac sült tésztával és egy jó adagnyi bambuszos csirkével felszerelkezve beballagott a szobába. Letette a tányért az üvegasztalra, majd neki látott az evésnek. Sarah végig feküdt az ágyon és bámulta a plafont.
- Te Gwen, most már tök jól érzem magam.
- Ideje már. –nevetett –Ha még egyszer arra kell idejönnöm, hogy becsíptél, esküszöm, elverlek.
- Igen, mama, értettem! Na, de a holnappal kapcsolatban. Milyen buli is lesz ez pontosan?
- Csak a szokásos pofavizit. Megjelennek az emberek, jó pofiznak egymással és reménykednek, hogy valami jó kapcsolatra tesznek szert. Nem sok kedvem van menni, de Harry ragaszkodik hozzá. Állítólag neves üzletemberek is lesznek ott.
- Hm… És te azt akarod, hogy ÉN ide menjek el? Te nem vagy magadnál.
- Most miért ne? Egy próbát megér. Mi van, ha pont holnap pillantod meg a nagy őt.
- Szép álom.
- Ne kezd megint! Jössz és kész. Vedd fel azt a fekete estélyit, azzal az ezüst Manolo-val.
- Jó, jó. És mikor kezdődik?
- Olyan 7 fele.
- Hm… Majd, még hívj fel, hogy pontosan hogyan is lesz. Basszus!
- Mi az?
- Nem fejeztem be a Dior cikket. Katy meg fog ölni. Azt a…
- Hé! Nehogy káromkodni merj!
- Jól van már…
 
Gwen fél 12 körül taxit hívott és magára hagyta Saraht, aki addigra már teljesen józanon tett-vett a lakásban.
- Be kell fejeznem a cikket, de nincs semmi használható ötletem.
Megfogta a laptopot az ágy közepére tette, hozott egy nagy pohár narancslevet és elhatározta, addig nem kel fel, míg kész nincs. Talán hajnali 2 is elmúlhatott, mire az utolsó simításokat is elvégezte. Letisztázta a szöveget, elmentette és megkönnyebbülten kapcsolta ki a gépet. Hulla fáradtan bevánszorgott a fürdőbe, egy gyors zuhany után krumplis zsákként zuhant az ágyába. Álmában viszont igencsak furcsa dolgot tapasztalt. Máskor is álmodott már helyes fiúkról, legtöbbször valami színészről vagy énekesről, aki véletlen módon belé szeret és életük hátralevő részét együtt töltik. Hatalmas házban élnek, gyerekek, kocsi, bernáthegyi a lábtörlőn. A mostani álom azonban más volt. Túlságosan is élethű. Valóban érezte a férfi érintését, teljesen megbabonázta gyönyörűen kéklő szeme és nem tudott szabadulni arca angyali csillogásától. Egy tánc nem több, ennyit töltött az álombeli férfival, mely teljességgel elrabolta szívét. A reggeli óracsörgésre azonnal felébredt, ami nála a kivételes esetek közé tartozott. Munkába menet is a titokzatos álomférfi járt az eszében. Nem tudta kiverni a fejéből. –Bárcsak létezne. Nem kérek sokat, csak hogy ő és én. Ennyi. –Mintha alkudozott volna magával, miközben a taxiban zötyögött a szerkesztőség felé. A nap igazán gyorsan röppent el. Sarah szinte észrevétlen volt. Katy meg is jegyezte, hogy nem beteg véletlenül, mert sosem szokott csendben üldögélni. Délután 4kor leadta a munkát és haza indult. Túl óráról most szó sem lehetett. El akart készülni és valódi pompával vonulni az esti fogadásra. Nem bírt ellenállni a kísértésnek és betévedt az egyik kedvenc ruhaboltjába, hogy estélyit keressen. Végül egy elegáns fekete, testhezálló, alul rakott szoknyás estélyit választott. Egy hatalmas fehér masni díszelgett a szoknya balalsó részén. A pántnélküli mellrészt pedig egy egyszerű, mégis csodásan festő gyöngysor díszítette. Az örömtől kipirulva indult haza, annak tudatában, hogy ma este bizony megtalálja élete párját. 5 után nem sokkal lépett be a lakásba. Ledobta a cuccait a kanapéra és azonnal felhívta Gwent.
- Szia Gwennie!
- Szia Sarah.
- Az estével kapcsolatban kereslek. Tudom, hogy úgy beszéltük meg, hogy te hívsz fel, de nem bírtam várni.
- Oh, igen persze. Fél 8kor kezdődik és Harry munkahelyén lesz.
- Rendben, akkor majd ott találkozunk. Addig is vigyázz magadra.
- Te is.
Telefon kinyom. Fürdőbe beköltözik. Forró zuhany, hajmosás, majd mindenféle kenceficék felkenése az arcra. Végül smink és a frizura elkészítése. 2 óra pampucolás után, már csak annyi dolga volt, hogy magára öltse a délután zsákmányolt ruhakölteményt és felvegye hozzá a kedvenc ezüst Manolo-ját. Kivételesen első intésre kapott taxit, így nem késett el. A hatalmas épület első pillantásra igazán ridegnek tűnt. A belül árválkodó recepciós azonban kedvesen irányította a megfelelő emeletre. Mint később kiderült igen sokan korán érkeztek. Gwen és Harry is jelen volt már. Gwen épp pezsgőt szürcsölt, mikor megpillantotta barátnőjét.
- Szia Sarah! –sietett hozzá. –Csak hogy ideértél.
- Nem is késtem. –mondta sértődötten.
- Tudom, tudom. –mosolygott Gwen. –Na, gyere, bemutatlak néhány jóképű fickónak.
- Jaj, várj már egy kicsit. Még csak most érkeztem.
- Jó, jó.
- Nem is mondtam…
- Mit? –csillant fel Gwen szeme.
- Most próbálom elmondani. –nevetett Sarah. –Na, szóval, tegnap volt egy álmom. És annyira fura volt. Olyan valósághű, hogy szinte már ijesztő.
- És mit álmodtál?
- Egy srác felkért táncolni. De istenemre esküszöm, olyan helyes pasit még sosem láttam. Gyönyörű kék szemei voltak, és szinte angyalian szép arca. Tökéletes volt, érted? Egyszerűen tökéletes… Uh, még most is beleborzongok.
- Hm… Érdekes. –nevetett Gwen. –Tudod, mit? Gyere és keressük meg azt a srácot. Lehet itt lesz valahol.
- Nagyon vicces vagy… - fintorgott Sarah.
 
- Gwen?! Gwennie?!
- Jaj, ne haragudj Sarah. Mindjárt jövök, de Harry szól. Addig nem tudom, igyál valamit és nézz körül.
- Jó, jó. Megleszek.
Sarah elindult, hogy körbejárja a termet és megnézze, milyen a felhozatal. Végül a puncsos tálnál ragadt le. Nézelődött, de sehol nem látott egyetlen számára érdekes egyént sem. Így aztán kiment az erkélyre. –Hm… nem is figyeltem, milyen gyönyörű Manhattan így este.
Miközben a várost csodálta, lépteket hallott. Megfordult és Gwen állt mögötte.
- Hát te? Már vagy 10 perce kereslek.
- Csak kijöttem levegőzni.
- Most már elég levegőt szívtál, úgy hogy gyere csak be.
- Jó, jövök már.
Amint belépett a terembe, elállt a lélegzete. Megragadta Gwen karját.
- Mi az Sarah?
- Ki az a srác ott Harryvel?
- Nem tudom, gondolom, valami üzlettársa lehet. Miért?
- Ő az! Ő az Gwen! A fiú az álmomból!
- Menj már!
- Mondom! Hidd már el! Azonnal mutass be neki!
 
Gwen csak mosolygott egyet, majd elindultak a két fiú irányába.
- Jó estét! –nyújtotta Gwen a kezét az idegen felé. –Harry felesége vagyok, Gwen.
- Jó estét, hölgyem!
- Ő pedig itt a barátnőm. –mutatott Sarahra.
- Sarah vagyok. –mondta a lány, miközben a fekete rózsát figyelte a férfi öltönyére tűzve.
- Én pedig David. –mosolygott a fiú.
- Harry ráérsz egy percre? –súgta férje fülébe Gwen.
- Persze, kicsim.
Egy pillanat alatt eltűntek a színről.
 
- Úgy látszik itt hagytak minket. –konstatálta a helyzetet Sarah.
- Igen, úgy tűnik. –mosolygott ismét David. – Nincs kedved kimenni? Olyan szép a kilátás innen.
- De, szívesen.
Sarah miközben Daviddel beszélgetett, egyre biztosabb volt benne, hogy ez a fiú az álombéli herceg. A hatalmas kék szemek, az arc, minden egybevágott.
- És mi járatban vagy ezen a fogadáson?
- Gwennie hívott meg. Meg van győződve róla, hogy ma este megtalálom életem szerelmét. –nevetett Sarah. –Gondolom te valami üzlet miatt vagy itt. –mondta unottan.
- Nem igazán. Valójában miattad jöttem.
- Miattam? –nézett értetlenül Sarah.
- Pontosan. Tegnap este, ha jól emlékszem, nem fejeztük be a táncunk.
A lány arca rémültté vált. –Ez nem vicces. Beszéltél Gwennel mi? És elmondta, hogy tegnap milyen idióta álmom volt.
- Nem. Egyáltalán. Hidd csak el. Én vagyok. –majd gyengéden megsimította a lány arcát.
Sarah megborzongott. Ugyanaz az érzés, mint tegnap éjjel. Olyan valósághű, olyan kellemes.
- De, hogy? Te nem lehetsz. Hisz csak álmodtam…
Közben megszólalt a zene, melyre az álomban táncoltak. Sarah felkapta a fejét.
- Igen, a mi számunk. –mosolygott David. –Nos, szabad egy táncra hölgyem. –nyújtotta ki karját.
„ I can’t let go…” csendült fel a dal. Sarah félénken fogta meg a fiú kezét, amint elkezdtek táncolni, azonban elhitte, hogy valóban ő az. David az álombeli idegen. A tökéletes angyalarcú tünemény. Szorosan ölelte a fiút, mintha többé el sem akarná engedni. Egyszer csak véget ért a szám. David mélyen a szemébe nézett, amitől Sarah valósággal megbabonázva érezte magát. –Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű szemeket. –gondolta.
Ekkor a fiú lassan megcsókolta. Oly finoman, mintha porcelánt tartana kezében, mely bármely pillanatban összetörhet. A lány úgy érezte, ajkai kővé dermednek. – Hideg, jég hideg. Majd holtan zuhant a földre. Nem lélegzett, szíve nem dobbant többé, örök álomba merült.
Mikor Gwen rátalált, arcán mosoly, kezében egy fekete rózsa pihent.

Csak úgy...mert szeretek írni^^

2008.11.13. 21:45 | Dita^^ | Szólj hozzá!

Ezt pár perce firkantottam...gondoltam kiteszem ide is, mert miért ne...

 

Csak ülsz a székben. Nem tudod, mit higgy. Hagyd, hogy elragadjon az álom vagy küzdj a valóságért. Mindkét világot szereted, de nem tudsz választani. Mindkét világban szeretnél élni, de érzed, hogy csak az egyikben létezhetsz igazán. Ha a valóságot választod, akkor talán a valódi dolgokkal fogsz törődni. Itt és most élni. Ha azonban az álmok világára voksolsz, képes leszel alkotni. Boldogan és önfeledten alakíthatod életed. Elhiheted, hogy minden rendben és nincs, ami bántana. Vámpírok, boszorkák, sötétség, gyertyák, középkori ruhaköltemények. Mind a tiéd lehet, mindet birtokolhatod… De vajon megéri? Megéri feladni a valóságot és az álmokba menekülni? Nem kellene inkább a valósággal harcolni, s amennyire lehetséges megvalósítani az álombéli kreációkat? Kérdések sokasága, melyekre jelenleg nem lehet választ adni. Talán majd évek múlva, ha már több tapasztalat, hiba és sikerélmény tarkítja tarsolyunk. Addig pedig nem marad más, mint élni az álmokat és álmodni a valóságot.

 

És hogy ne legyen olyan rövidke ez a bejegyzést, itt egy másik kis szösszenet...

 

A grafitlány és a csöppnyi város

Egy késői délutánon Amy íróasztala fölött görnyedve ült. Homlokán apró ráncok sorakoztak, jelezve, a művésznő ismét alkot. Amy egy fiatal lány volt, ki arról álmodozott, egyszer ő is elismert művésszé válhat. Szabad idejében legtöbbször rajzolt. Úgy érezte, a vonalak sokaságával kifejezheti örömét, bánatát, egyszóval az életét. Nos, így történt ez, azon a bizonyos napon is. Az érintetlen hófehér papírlap valóssággal elcsábította őt. Keze szinte irányítás nélkül végezte dolgát, s a kusza vonalak, egyre inkább egy lányra hasonlítottak. Hosszú fekete haja eltakarta arcának felét, ám egy könnycsepp szinte gyémántként csillant meg szemének sarkában. Pár perc múlva a lány mellett megjelent egy csöppnyi város, mely egyedül szomorkodott a messzeségben. Lassanként beteljesedett az ihlet, s a rajz hercegi pompában tündökölt. Amy az órára pillantott. - Istenem, milyen késő van. Nem sokkal később, már ágya bársonyos ölelését élvezve, mély álomba merült. Eközben a grafitlány elindult a városka felé. Hercegnőként vonult a gyenge pázsiton, talpát selyemként kényeztette a friss méregzöld fű. Hajával a pajkos szél játszadozott, míg arcáról a nap huncut sugarai szárították fel a gyémántcseppet. Aprócska mosoly tudatta, az eddigi fájdalom, - melynek súlyát teremtője helyezte gyönge vállaira- már rég a múlté. Azonban ahogy közeledett a város széléhez, az idő egyre zordabbá vált. A szél, ki eddig játszadozott, most kegyetlenül állta útját. A nap sem mosolygott már, sugarait egy hatalmas felhő zárta börtönbe. A grafitlány – bár lénye egészében reszketett- mégsem adta fel, s küzdött tovább. A városba érve, a boldogság teljes hiányát látva sétálgatott. A házak romosak, s ridegek voltak. Minden a puszta bánatot árasztotta. Bátortalan lépeseket téve haladt egyre beljebb és beljebb. Az utca végén megpillantott egy angyalt, ki törött szárnnyal ült egy padon. Szeméből gyémántcseppek helyett vérvörös könny hullt, mely befestette arcának halvány bőrét. A lány leült az angyal mellé, majd vékony kezével végig simította annak szárnyát. Az égi tünemény ekkor felállt, s üres szavak helyett, megszorította a lány kezét, kitárta hatalmas szárnyait, s elrepült. Az ég kitisztult. A fekete felhők börtönének rozsdás láncait mosolyogva törték át a nap sugarai. A fű ismét életre kelt, s a város újjászületett. A grafitlány elhagyta a várost. Útján újból a melengető nap, a méregzöld fű, s a játékos szél kísérte. Ám ahogy a várost ismét oly csöppnyiként látta, megállt. Amy ekkor felébredt. Belső késztetéstől gyötörve felkelt, leült asztalához, s maga elé vette művét. Majd megdöbbenten látta, a könnycsepp eltűnt, s a grafitlány, - ki oly bús volt- szívből jövő mosolyával tölti ki a fehér vászon minden apró négyzetét.